Nem igazán virtuális téma, de máshoz sem illik igazán, mégis van valamim, amit szeretnék bemutatni nektek. Londonban jártunkkor természetesen felkerestük a Harrods áruházát is, mely egyike a tipikus turista látnivalóknak. Itt bukkantam rá egy gyönyörű fémdobozra, amely a londoni metró jól ismert emblémáját viselte magán, valamint a szememet megragadó The London Game feliratot. A további szövegek és a doboz gyors körbeforgatása után máris nyilvánvaló lett, hogy ez bizony egy társasjáték, méghozzá a londoni metróhálózat alapján. Az ára 20 font volt, így azonnal megvolt mivel lepem meg magamat. Kis mellékzönge, hogy tele volt Hornby cuccokkal a bolt, de semelyik N-es modellgyártótól sem találtam semmit.

A London Game társasjátékot 1972-ben adták ki először. A kinyitható játékfelületen a metróhálózat központi része szerepel a valóságnak megfelelően. Érdekes és ugyanakkor nagyon szimpatikus módon az újabb kiadásokkor mindig frissítették a vonalakat az újabb építkezések mintájára, így ha összehasonlítom az én példányomat az eredetivel, akkor simán látszik, hogy egy Jubilee line-nal bővült a játék, de volt olyan köztes verzió is, amelynél Green Park után nem Westminster, hanem Charing Cross felé haladt tovább a vonal. Érdekes apróságok ezek, amelyek azért meg tudják változtatni a játék menetét.

Ami mondjuk nem túl bonyolult. Minden játékos kiválaszt egy fémből készült metrószerelvényt ábrázoló figurát magának, majd kap hat lapot, mindegyiken egy-egy londoni látnivalóval, amiket persze metróval lehet megközelíteni. Ezeket a lapokat nem mutatja meg a többi játékosnak, hanem megindul az útvonaltervezés, hiszen a cél az, hogy minél előbb meglátogassa az összeset. Indulási helynek egy szabadon választott nagyvasúti állomást (Waterloo, King’s Cross, Liverpool Street, Paddington, Victoria) kell kijelölni és arra tenni a figurát, majd lehet dobni a kockával. Minden egyes pont a kockán azt jelképezi, mennyi megállót utazhatunk adott körben a metróval, de csak egy vonalon.

És itt jön az első csavar az egészben: amint vonalat szeretnénk váltani, különböző események történhetnek velünk, amelyek másik fajta kártyákon vannak rajta. Ilyenek lehet például az, hogy egy másik játékost elküldhetünk a hálózaton oda ahova csak szeretnénk, hogy mindenkinek valami jó kis a középponttól távol lévő helyre szeretnénk menni, hogy a nagymamánkat elkísérjük egy állomásra, amelyek többsége azzal jár, hogy egy teljesen másik állomásán kötünk ki a térképnek, mint ahogy azt gondoltuk volna. Ekkor jöhet a GPS-ekről megismert hang a fejünkben: útvonaltervezés, útvonaltervezés, útvonaltervezés. Ugyanis könnyen lehet, hogy így már teljesen megváltozik a felkeresni kívánt látnivalók sorrendje, az eddig messze lévő célpont immáron ugyanarra a vonalra került elérhető közelségbe. Persze az is lehet, hogy metróvonal váltásakor nem történik semmi, egy barátságos jegyvizsgálóba szaladunk bele aki útba igazít minket, így folytathatjuk utunkat a kívánt járattal. Csak kicsi rá az esély…

Második csavarként, hogy az életünk ne legyen egyszerű, a játék kitalálója beépítette a londoni metró másik ismert tulajdonságát, az állomás lezárásokat. Minden játékos ugyanis kap néhány kis jelölő korongot, amiket a játék kezdetén lerakhat a pályaudvarok kivételével bárhova a hálózaton. Ezek a lezárt állomásokat fogják jelképezni, amelyeket a járatváltáskor esetlegesen felhúzott kártyák segítségével tudunk áthelyezni, vagy hatos dobással ideiglenesen megnyitni magunknak. Így könnyen előfordulhat, hogy egy gonoszabb természetű játékostársunk pont az orrunk előtt zárja le az áhított állomáshoz vezető szakaszt, bonyolult másik útvonalra kényszerítve minket, vagy hatos dobásra várásra. Egyik sem egy nyerő dolog, miközben a többiek ezerrel zúznak a céljuk felé.

A játékot persze az nyeri, aki először látogatja meg mind a hat célpontját, majd visszaér az indulási helyére. Több játékosnál itt kezdődnek a durvaságok, egészen jól körül lehet ugyanis bástyázni minden állomást, így aki nagyon elhúzott az elején, azt remekül vissza lehet ilyenekkel fogni. Ilyenkor már boldog-boldogtalan átszáll egyik metróról a másikra csak azért, hogy hátha olyan kártyát húz, amivel a célba igyekvőt elküldheti a messzeségbe, amivel persze időt nyer saját maga számára.

A fentiek miatt én nagyon megszerettem ezt a játékot. Amilyen egyszerű a szabályrendszere, olyan élvezetes tud lenni. Nem tart túl sokáig egy menet kis létszámnál, öt-hat játékosnál viszont elég komoly stratégiázás ki tud alakulni. A folyamatos ide-oda ugrálás pedig igényli az útvonaltervezést egész keményen, úgyhogy alaposan oda kell figyelni mit is szeretnénk csinálni. Néha inkább megéri menni egy fél kört a Circle Line-on ahelyett, hogy egy vagy két átszállással próbálnánk meg elérni a célterületet.

A játék persze angol nyelvű, de nagyon kevés nyelvtudással is el lehet játszani. Bár mindegyik látnivalóról több soros érdekesség van a lapokon, ezek azonban alapvetően nem szükségesek a mókához, tényleg csak szórakoztatás miatt vannak rajtuk. Az ide-oda küldözgető lapok szintén több infót tartalmaznak annál, mint amennyi minimálisan muszáj lenne, így néhány szó lefordításával ezek is érthetővé válnak. A térkép pedig szerintem magáért beszél. Nem mondom, el tudnék képezelni egy hazai verziót belőle, bár nyilván nem Budapest metróhálózatán játszva, de villamossal és/vagy buszossal már elég pofás lehetne. Addig azonban marad ez, amit persze egy csöppet sem bánok. Érdeklődőknek azt mondanám, hogy nézzenek körbe a neten, az eBay-en például 10-25 fontig láttam belőle úgy, hogy hazánkba is szállítanak.