Bevallom, hogy még a mindennapi munkámat is (amiből élek) hanyagoltam volna, hogy ott lehessek a 324-es óbudai útján. Ezzel a géppel ugyanis még sosem utaztam, és végtelenül kíváncsi voltam, hogy az egyetlen megmaradt, működő  járgány ebből a típusból hogyan üzemel.

Szerencsére nem késtem le az indulásról. Amikor délután kettő körül beértem a Füstibe, már ott füstölgött az öreg vasdarab. Annyit tudtam róla, hogy 1915-ben született, és még egy évtizeddel ezelőtt is rendszeresen vonszolt nosztalgiavonatokat a Balatonra.

Meg azután hallottam róla pletykákat is, például, hogy a kabai cukorgyárban annó kis híján kinyírták, mégpedig úgy, hogy kazánnak használták. Na ezt elmagyarázom. Mondom, én is hallottam, nem tuti hogy igaz. A kabaiak meg nyilván nem reklamálnak majd, a gyárat a fantasztikus magyar fejlődés jegyében éppen akkor zárták be, amikor elkezdett emelkedni a cukor ára. De a “hogyan tegyük tönkre a magyar termelőüzemeket” című népi játék nem a blog témája. Szóval állítólag ez a mozdony ott dolgozott. És amikor kivonták a forgalomból kimaradt x millió liter pakura. Ez pedig veszélyes hulladék, tehát ártalmatlanítani kellett volna. Az meg pénzbe kerül. E helyett a gyár okosai inkább úgy döntöttek, hogy elégetik a 324-ben. Csakhogy kissé gyorsan akarták ezt megtenni, és majdnem megfőzték a kazánt. Na ennyit a pletykák világából. Akár igaz is lehet.

Szóval, a gépet most a História Bizottság ülésére gyújtották be. Kissé kellemetlenül is éreztem magam a terepmintás rövid gatyámban a sok öltönyös között, de hát én arra számítottam, hogy olajos leszek, ahhoz meg nem kell a szép ruha. Az is lettem. A jó öreg 324-et ugyanis betyárul lekenték a túra előtt. Mondjuk szép is volt. Szóval, szorongattam a kis kamerámat, és vártam az indulást. (Itt jegyzem meg, hogy az útról készített, tíz perces videót hamarosan láthatjátok ugyanitt.)

A vezér ezúttal Mojzes Károly volt. A múlt szombaton ő vitte a 204-est Jászapátiba. Társa ezúttal Fábri Peti lett, aki meg Ausztriában volt a múlt héten a 109-essel. Szóval a vezérállásban parádés volt a szereposztás. A csapat harmadik tagja egyébként Kalmár Dani volt.

Azután neki indultunk. Hát mit mondjak: a 109-es kissé csendesebb. Csörgött, zörgött, kattogott, ringott. Volt ott minden. Mondjuk persze az is lehet, hogy a sínpálya sem volt valami fényes. Azt viszont el kell ismerni, hogy a kazán hangja gyönyörű volt. Pontosan olyan, ahogy a filmeken halljuk a gőzösöket “ugatni”. Füttyvadász kollégámtól hallottam, hogy a pakura tüzelés miatt ez a jellegzetes hang.

Baromi nagy élmény volt még  átszáguldani vele a Duna fölötti vasúti hídon. Ott azután kiordíthatta magát. Ekkor éppen húzta a szerelvényt, én meg a mozdony orra mögötti első kocsi végében álltam. Az ajtaját kinyitottam, így olyan másfél méterre voltak a kazánajtótól a kamerával. Mit mondjak: közel jártam a halláskárosodáshoz. De nagyon megérte….

A fényképeket Pénzes Sanyi barátom készítette, ezúton is köszi, hogy ideadta, és még pénzt sem kért érte.