Főoldal » Címlap, Élménybeszámoló, Énblog, Vasút

Azok a régi szép diákévek

btx 2010 május 3 2 megjegyzés

1998 nyarán felvételt nyertem Debrecenbe. Nagyon vártam már ezt az évet, hiszen mióta kocsit vettünk, csak különleges alkalommal ülhettem fel vonatra, és csak ritkán hódolhattam gyerekkori kedvenc hobbimnak. Most azonban biztossá vált, hogy öt éven keresztül minden hétvégén a kötött pályás közlekedést vehetem igénybe, és az a valami megint meg fog jelenni az életemben, ami éveken keresztül nagyon hiányzott, és amiből az  érettségire sem tudtam kinőni, és a mai napig nem tudok. Még most is emlékszem az első hétre. A beiratkozás, az évfolyamtársak megismerése, és nem utolsó sorban az első jegyvásárlásom csütörtök délután a nagyállomáson. Az első utak, a vonal felfedezése, a téli sztrájk, majd az utóbbi évek egyik legnagyobb havazása, ezek mind-mind olyan dolgok, melyekre szívesen tekintek vissza 11 év távlatából. Ekkor jöttem rá, hogy történjék bármi, nekem mindig is a vasút fog a legközelebb állni a szívemhez. Hiába tanultam informatikát, hiba dolgozok programozóként, ha újra kellene kezdeni az életemet, most már valószínűleg másképp választanék. Persze minden embernek azt szeretnék a szülei, ha jól tanulna, ha egyetemre járna, és sok pénzt keresne, és én valamilyen szinten a nevelésemből adódóan igyekeztem valóra váltani az ősök álmát. Félreértés ne essék, nem kényszerítettek rá, és az informatikát is nagyon kedvelem, viszont nekem nem volt vasutas a családomban (dédnagyapám kalauz volt, de ő a születésem előtt nem sokkal meghalt), így nem volt, aki hasson rám, és esetleg más irányba terelje az életemet. Így most ahelyett, hogy a Kámán Imre Euronight-tal hasítanék Bécs felé, itt ülök a monitorom előtt, hallgatom, ahogy “egyik kedves szomszédom” a megengedett zajszint sokszorosával hallgat zenét, hozzájárulva ezzel a nyolcker feeling-jéhez, és megpróbálom összefoglalni első éves vasúti vonatkozású élményeimet. Remélem végig bírjátok olvasni!

Az első út

Az első héten a főszerep a beiratkozásé és a tantárgyfelvételé volt. A legtöbb diák az ezt megelőző hétvégén költözik fel Debrecenbe. Mivel albérletben laktam, annyi cuccot hozhattam fel, amennyit csak akartam, egyedül a kocsink csomagtartója szabott határt. Viszont hülyén nézett volna ki, ha a szülők négy keréken vágnak neki a rónaságnak, én meg vonattal, így evidens volt, hogy velük tartok. Pénteken viszont már nem volt kifogás, elháríthatatlan akadály, óvhatatlanul közeledtem életem első önálló kötöttpályás utazásához.

Visszaemlékszem a csütörtöki jegyvételre. Sorbanállok a nagyállomáson a pénztárnál, megveszem a hegyet, ötször is megnézem, mint valami trófeát, majd gondosam elrakom. Utána kimegyek a peronra, és megvárom a 16:40-es személy indulását. Látom magam előtt, ahogy a piroska – akkor még számomra majdnem teljesen ismeretlen vonatként – nekilódul 4 kocsival a Hortobágynak, fáradt munkások tömegét viszi haza a napi 8 óra után. Sejtettem, hogy másnap én is ilyennel fogok menni.

Aztán eljött a péntek. Két előadás délelőtt, az egyiken csak a szokásos index-aláírás, majd beszélgetés a frissen szerzett ismerősökkel az egyetem parkjában, és irány haza. Lakótársam persze busszal ment, hisz ő Egerből még tovább utazott, neki fontos volt a mielőbbi Hevesbe érés, én azonban tántoríthatatlan voltam. Elhatároztam, hiába gyorsabb a volán, hiába van péntekenként expressz járat, én vonattal fogok menni. Idővel ezt a szülőknek is sikerült megmagyarázni.

Kimentem az állomásra, megkerestem a vonatot, de hamar rájöttem, ez az utazás nem olyan lesz, amilyennek előre elképzeltem. Azt hittem, majd én választhatok helyet, és egész úton az ablakban fogok lógni, onnan fogom felfedezni a számomra eddig teljesen ismeretlen 108-as vonalat. Nem számítottam tömegre, tumultusra, csak egy a külvilágtól burokban elzárt idilli állapotra, amiben zavartalanul élvezhetem az utazást. A pénteki csúcsban azonban nincs helye az álmoknak! Ezt hamar megtanultam. Utólag belátom, kissé naív voltam. Hiába értem ki ugyanis viszonylag korán, már nem találtam szabad blokkot, kénytelen voltam betársulni másokhoz. Az emberek pedig csak jöttek-jöttek, a kocsik szépen lassan megteltek, a végén már nemcsak a peronon, hanem a teremben is álltak. 14 óra 3 perckor elhangzott a megváltó sípszó, a szerelvény végén található Mdmot-ból fekete füst tört elő, a piroska végre megmozdult, az utasok megkönnyebbülten sóhajtottak fel.
A kalauz – amennyire emlékszem – viszonylag hamar odaért, lekezelte a jegyemet, az álló utasokat pedig tájékoztatta, hogy Balmazújváros után már biztosan lesz ülőhelyük. Ohat-Pusztakócsnál pirosat kaptunk és 5 percet álltunk a bejáraton, Mezőtárkány környékén pedig percenként pillantgattam az órámra. Csak azt láttam, az idő egyre fogy, és még mindig nem érkeztünk meg Füzesabonyba. Aggodalomra pedig semmi ok nem volt, hiszen nem késtünk sokat, de hát egy a vonalat még nem ismerő – az átlagnál az utazásnak nagyobb figyelmet szentelő embertől – így magamtól – nem is vártam el ekkor más magatartást. Aztán nem sokkal később egy balos ívben ismerős állomást pillantottam meg, két perccel később pedig megálltunk az 5. vágányon. 98-ban a piroska péntekenként még a borok városáig közlekedett, átszállásmentes kapcsolatot biztosítva a két megyeszékhely között, így a kocsiból kinézve hallgattam a hangost, figyeltem az eseményeket. A  Sátorlaljaújhelyről jövő gyors rendszerint elvert minket 20 perccel, ősszel talán nem is voltunk sose pontosak, de akkoriban ez még nem érdekelt. Végre újra vonatozhattam, és nekem csak ez számított!

Az első hónapok

Ahogy telt az idő, úgy tudtam meg egyre több mindent a 108-as vonalról. Két hónapon belűl megtanultam az állomások neveit, a menetrendet, a sebességhatárokat, egy idő után pedig az ismerős arcokból mindig tudtam, jó vonatra szállok -e. Nagy részüket a mai napig nem ismerem, nem beszéltem velük az 5 év során egy szót sem, de jellegzetes figurájuk jó ideig megmaradt az emlékezetemben. Mondhatni – ha nem láttam egyiküket se egy pénteki napon, kétszer is megnéztem az utastájékoztató táblát, jó vágányon vagyok -e. Szükség is volt rá, hiszen ezidőben még a vasárnapi felszállás sem volt egyszerű. Ugyanis Füzesabonyban elég vegyesen forgatták a vonatokat, a debreceni sebes – akkor még volt sebesvonat – nem mindig ugyanonnan indult. Hiába fixen az ötórásival mentem vissza,  sose lehetett biztosra menni, mindig figyelni kellett a kiírást. Persze ekkor még lehetett válogatni a peronok közül, nem voltak 10-es meg 20-as lassúk az állomáson. Ez a vonat meg egyfajta gyűjtővonat volt, Hatvanon át Salgótarjánból, a Mátrából és a Bükkből Egeren át, illetve Miskolctól Füzesabonyig minden megállóból jöttek rá emberek. Egy részük végig utazott Debrecenbe – más részük Tiszafüreden, Egyeken, vagy valahol a Hortobágyon szállt le. Ma már a múlté a 8 kocsi, ami vasárnaponként a csörgő mögött állt, mint ahogy a két órás sebes és személyvonati menetidő, valamint a frekventált irányokba jól kialakított csatlakozások is. Akkoriban még volt igény jó menetrendre – és vasútra a 108-ason, hiszen nem volt még annyi diáknak kocsija, mint ma, nem volt még napi 9 buszjárat Eger és Debrecen között, összegyűjtötte az embereket a vasút.

A Balmazújvárosban felszállók már le se ültek – igaz hely se jutott volna nekik – péntekenként mi álltunk miattuk, amíg haza nem értek – most ők töltötték a peronon az időt – az utolsó 30 percet a nagyállomásig. Emlékszem, ekkoriban még presztízst csináltam belőle, hogy én szálljak le elsőnek Debrecenben. Egyszer még a fent említett lakótársamat – aki ilyen téren kényelmesebb volt, mint én – is sikerült rávennem, tartson velem. Kimentünk már Tócóvölgynél, rákészültünk, még az oldal is jó volt, az ajtó persze nem működött. Így elsőkből majdnem totál utolsók lettünk, mehettünk át egy másik kocsiba leszállni. Utána hónapokig már a felszálláskor ellenőriztem mindkét oldalon az ajtókat. Ugyanis ha az elsők között értem ki az állomás elé, egy pocsolya alapján be tudtam tájolni, hol lesz a troli utolsó ajtaja, így én szálltam fel elsőnek, és a sarokban kényelemesen elvoltam a Kassai útig.

Az ősznek lassan vége lett. Én túlestem az első ZH-kon, megtanultam, hogy az egyetem nem csupán móka, és szórakozás – és – egy pénteki napon végre pontosan értem haza Egerbe, késés nélkül. Persze a szüleim még sehol nem voltak, ők most is a szokásos 20 perccel számoltak, meg is lepődtek, amikor az állomás bejáratában üdvözöltem őket. Iszonyatosan nagy sikerélményem volt, nagyon örültem a pontos érkezésnek – pedig nem az én érdemem volt. Én csak jó utasként ültem végig a kocsiban, de mégis mindig együtt drukkoltam a vonattal, hogy végre összejöjjön. Ez a szokásom sokáig megmaradt, örültem, ha egy nehéz menetrendet sikerült tartani, bosszankodtam, ha valahol útközben valami miatt elment az egész. Azonban voltak néha olyan alkalmak is, amikor én hibáztam, voltak olyan körülmények, amikről megfeledkeztem.

Ilyen volt például a négyes ünnep 98 karácsonyakor. A 24-e előtti hét szombatja munkanap volt, ennek megfelelően pénteken csütörtöki menetrend volt érvényben, szombaton meg pénteki. Mivel már vizsgaidőszak volt, nekünk nem volt a szabadnapon tanítás, de olyan elvetemült oktatónk sem volt, aki ekkor akarta megváltani a világot (azaz ekkor akart vizsgáztatni). Így teljesen kiment a fejemből a menetrendváltozás ténye, és a legnagyobb nyugalommal indultam haza pénteken a 14:13-as közvetlen vonattal. Az utastájékoztató tábla csak tovább erősítette bennem a hitet, hogy egy szokványos péntek van, hiszen kiírva az volt, a vonat Egerig megy, indulás előtt 10 perccel azonban Füzesabonyra változott a felírat. Úgy látszik, az utastájékoztatásnál közben valaki megvilágosodott, és korrigálták. Szomorúan vettem tudomásul a 45 perces várakozás tényét, a korábban felszállt utasokat viszont, akik nem voltak olyan szemfülesek, mint én, senki sem tájékoztatta. Ezért nem is csodálkoztam, amikor a  füzesabonyi megérkezés után sokan fent maradtak a szerelvényen és várták a továbbindulást. A JV elindult a vonat végéről és mindenkit leszállított, közben meg ott röhögött a csalódottan távozott utasok előtt, hogy “A MÁV-nál csütörtök van”. Pedig ha elnézést nem is kért, hiszen nem tudom, ő tudott -e a téves kiírásról, azért egy kicsit több szolidaritást mutathatott volna.

Ha leáll a vasút

A három reprezentatív vasutas szakszervezet január első hetének hétfőjétől határozatlan idejű sztrájkot hirdetett. Nekem aznap vizsgám volt, ráadásul B vizsga, ezért vasárnap este mindenképp vissza kellett mennem. Délután kézhez kaptam az indexemet, benne egy kettessel, így hát bosszúsan otthagytam az egyetemet, és – mivel akkoriban 5 óra után már nem ment busz Egerbe, szomorúan visszaballagtam az albérletbe. Csak ötödévesként tanultam meg értékelni az akkor kapott elégségest, csak akkor jutott el igazán a tudatomig, hogy az Informatika alapjai Debrecenben az elsősöknek egy szórótárgya volt, és az ott íratott amerikai teszt nem igazán a valós tudást tükrözi. Azóta sem kedveltem meg a vizsgának ezt a formáját.

Kedd reggel tehát hazabuszoztam, szomorúan figyeltem az üres tiszafüredi állomást, 3 nap múlva pedig ismét volánnal vissza egy másik megmérettetés miatt miatt – a buszon már Egertől álltak az emberek Debrecenig. Pénteken óránként hívtam – akkor még mobil híján fülkéből a MÁV-információt, bíztam benne, hátha lefújják a sztrájkot. Nem akartam még egy buszozást bevállalni a hétre. Egy óra fele – a sokadik hívás alkalmával egy örömteljes női hang megnyugtatott, hogy végre vége a sztrájknak, én pedig gyorsan összeszedtem a cuccomat, felpattantam a trolira és a nagyállomás fele vettem az irányt. A jó hír azonban sokakhoz nem jutott el időben. A Btx-ben átlagban 4-en ültünk, a kaszni annyira beremegett, hogy alig hallottam a walkman-t, hiányzott az emberek tömege, ami csillapítani tudja a rezonanciát. A Tisza-tó hídján egy busz húzott el mellettünk tele utasokkal – nyilván ők is túl későn értesültek a sztrájk végéről – Egerbe pedig újfent pontosan érkeztünk meg, mert a sátoraljaújhelyi gyors két órát késett – valószínűleg a felfordulás miatt.

A puszta, télen

A késésekre csupán egy elfogadható indok volt számomra, a hó! A hó, ami sokaknak örömet tud okozni, sokakat pedig a szeretteiktől zár el hetekre, és olykor egy ország hever a lába előtt. Az első alkalommal még gond nélkül hazajutottam, csak a szokásos 20 helyett 40 percet késtünk, a lakótársam viszont, aki fél órával korábban indult a busszal, alig ért hamarabb Egerbe, mint én. Karácsonykor nem volt komolyabb akadály, így az ünnepek is zökkenőmentesen zajlottak, a második félév elején azonban megtanultam, milyen érzés a tétlenség, milyen érzés az, amikor a természet közbeszól, és sakk-mattot ad egy országnak, sok ember hétvégéjét rontva el ezzel.

Február közepén ugyanis a tél újult erőkkel támadott, egész héten megállás nélkül esett a hó. Kedden még csak legyintettem lakótársam azon kijelentésére, hogy nem jutunk haza hétvégén, úgy voltam vele, van még elég idő, csak elfogy majd az utánpótlás. Ő azonban mindig is alapos és körültekintő ember volt, valószínűleg nézte az időjárás-jelentést, és tudta azt, amit én csak megtapasztaltam, azaz hogy péntekig megállás nélkül esni fog a hó. Szerda reggel már kezdtem hinni neki, de hallani sem akartam arról, sőt minden porcikám ellenkezett az ellen, hogy esetleg itt maradjak, ne menjek haza Egerbe. Esténként a TV-t néztük, mindenhonnan kaptuk a közlekedés ellehetetlenüléséről szóló híreket. A 33-as főút Poroszló és Besenyőtelek között “eltűnt”, ugyanitt a MÁV-nál erős hóátfúvásokat jelentettek, beállt a Tiszai, a Keletinél is gondok vannak, de az egész országban akadozik a vasúti közlekedés. Megjelenik előttem, amint pénteken óra után sétáltam haza, belehasított a levegőbe egy vonat kürtje, én pedig boldogan mondtam magamban: “nincs nagy baj, megyek!” Gyorsan összecuccoltam, kirohantam a nagyállomásra, de ott rájöttem, túlzottam optimista voltam. Igenis voltak gondok bőven! Vonat csak egy volt, nem a 14:13-as sebes, hanem a mögötte jövő személy, ez mindenhol megáll, de legalább megy. A Nyíregyházáról jövő, Pestre menő gyorsvonatot majd egy órán keresztül mondta be a hangos, mire befutott, nekünk, a személyvonatban ülő utasoknak pedig maradt addig a várakozás, s a reménykedés, hogy talán elindulunk. Ez kb. egy óra késéssel az imént emlegetett pesti gyorssal egyszerre meg is történt. A piroska a közös kivezető szakaszon könnyűszerrel lehagyta a Szilit, és egészen Macsig zökkenőmentesen haladt előre. Itt azonban egy kis gond adódott. A felszállás után nem bírtunk elindulni, volt egy pont a sínen, talán egy kisebb hóbucka vagy ráfagyás, amin a szerelvény nem akart átgurulni. Gyors taktikai megbeszélés után egy rövid tolatás beiktatásával lendületből vettük az akadályt, és folytattuk hóátfúvásokkal tarkított utunkat még egy hasonló bukkanó leküzdésével Füzesabonyig, ahol már vártak minket, mint a Messiást. Ugyanis nem volt másik szerelvény, ez ment vissza Debrecenbe! Belegondoltam, nekik és a személyzetnek még hátra van a neheze, hiszen ezen az úton vissza is kell menni, ráadásul már be is sötétedett, higgyétek el, akkoriban semmi pénzért nem cseréltem volna velük. Viszont nem töprengtem ezen túl sokat, felugrottam az ingára, és folytattam az út hátra lévő, 17 perces részét. Andornaktályán eszembe jutott, most biztos nem a rendező felé megyünk, van elég gond, miért pont a pályaudvar váltóit tisztítanák meg legelőször, 4 óra megpróbáltatás után pedig végre leszálltam Egerben és 15 perccel később beléptem a szülői ház ajtaján. Mondanom sem kell, otthon ez a manőverem nem aratott osztatlan lelkesedést. Csak azért nem szidtak le, mert apukám egyik kolléganőjének a fia is hazajött.

Így azonban minden a szokásos kerékvágásban ment, feltankoltam kajából, és vasárnap visszaindultam. Ekkor már normalizálódott a helyzet, sütött a nap, a hó helyett most viszont a MÁV tréfált meg. Felhívtam az információt, hogy megy -e az ötórási vonat (Egerből fél 5-ös). Nem tudták megmondani. Azt tanácsolták, menjek az egyel korábbival, az biztosan megy. Szuper. Nem szerettem azt a vonatot, mert Füzesabonyban háromnegyed órát kellett várni, de én akartam mindenáron hazajönni, én akartam kockáztatni, most viselnem kell az ezzel járó következményeket. Így hát nekiindultam, felszálltam a vonatra, az elsőn pedig megállt mellettünk egy gyors Gigant-tal az elején. Itt a fél ötös szerelvénye – gondoltam magamban. De ha ez itt is van, a csatlakozás is ott lesz Füzesabonyban? Az nem biztos. Meg most már itt vagyok, nem fordulok vissza, otthon már úgyse tudnék mit csinálni, a kajákat se akartam 8 órát utaztatni, legfeljebb hamarabb felérek. Megyek le az átszállásnál az aluljáróba, nézem a vágányt, Debrecen: 5:05! Fantasztikus! Hol a három órás vonat? Ezek szerint még se megy? Berohantam az információba megkérdezni, mi van, a válasz: azt nem tudják, a három órás megy -e, de az öt órás biztosan jönni fog. És ezt Egerben miért nem tudták? Miért kellett nekem korábban feljönni? Na nem baj, ott a Gigant Egerben, hazamegyek az ingával, berohanok a szülőkhöz, majd vissza, igaz nem leszek sokat otthon, de legalább nem ülök három órát egy helyben. Ismét kérdezek, jön -e az a gyors Egerből fél 5-kor, ami egy órája ment le? Hát ők azt sem tudják. Na ekkor kezdtem elveszíteni a türelmemet. Nem tudtam mit tenni, hazatelefonáltam (előttem egy lány sírógörcsöt kapott a telefonnál, ő is hasonló cipőben járt), majd felejthetetlen 3 órát töltöttem el a füzesabonyi nemdohányzó váróban. 3 órát, mert az 5 órási vonat szerelvénye fél órát késett. Így kb. fél 8-ra értem Debrecenbe, és beláttam, jobban jártam volna, ha fent maradtam volna.

Még a télről

A fenti utam után elfogytak az emlékek. Semmi nem jutott eszembe, ami ezután első éves koromban történt velem, viszont mindenképp azt akartam, hogy teljes legyen a beszámoló. Mindenképp ki szerettem volna egészíteni valamivel. Ezért fel-alá járkáltam a szobámban, őszilevet ittam, vájkáltam a tudatalattimban, és végre beugrott két kis történet, majd még egy, ezeket osztom meg most veletek. Nem tudom, kronológiailag hol helyezkednek el a nagy havazáshoz képest, de nem is lényeges. A lényeg a vonatfűtés két végletének bemutatása, melyet a saját bőrömön tapasztalhattam meg. Egy téli vasárnap délutánon Debrecenbe mentünk vissza. A mozdony mögött ültünk egy Bhv kocsiban, a fűtés ment ezerrel, és miután mindent levetettünk magunkról a jó ízlés határán belűl, még mindig nagyon meleg volt. Igen, magunkról, a fent említett pozicionáló pocsolyának köszönhetően ugyanis megismertem egy-két egri havert, akikkel innentől kezdve gyakran együtt múlattuk az időt, így téve rövidebbé a Füzesabony és Debrecen között levő két órás távot. Tehát fűtés ezerrel, meleg van, résnyire le akartuk húzni az ablakot. Azonban pont egy olyan blokkban ültünk, ahol nem működött, hiába cibáltuk, nem akart kinyílni. Kitaláltuk, húzzuk egyszerre, hátha a megsokszorozott erő megteszi a hatását. Szóval ott vagyunk rajta az ablakon négyen, húzzuk különböző hanghatások közepette, teljes erőbedobással, az meg se akar mozdulni, erre egy bácsi a mellettünk levő blokkból megszólal: “Be kell nyomni azt a gombot középen!” Én hirtelen se köpni, se nyelni nem tudtam, egyik haverom viszont nem volt rest, egyből visszaszólt neki: “Köszönjük, a technikai részét ismerjük!” Még most is 5 percig röhögtem, amikor eszembe  jutott ez a poén, az ablakkal viszont nem jutottunk dűlőre, így kimentünk a peronra hűsölni.

A másik eset ennek az ellentettje volt! Se világítás, se fűtés. A kalauz azt mondta, hogy balesetezett a szerelvény, azért nem megy. Nem tudtuk kideríteni, ez mit jelent, pedig érdekelt volna, viszont végig hidegben és sötétben ültünk, aki tanulni akart, szomorúan vette tudomásul, ezen az úton ez nem fog menni. Ekkor kezdtem el gondolkozni, be kellene szerezni egy bányászlámpát, hiszen nem csak ez volt az egyetlen eset, amikor félhomályban mentem vissza Aki utazott már Bhv kocsival az tudja, gyakran nem kielégítő benne a világítás, ha van is benne égő, körülbelül 3 az egész teremben, és még ha alá is húzódik az ember, nagyon meg kell erőltetnie a szemét.
A harmadik történet a felvételi leadásakor volt. 98-ban programozó matematikusnak felvételiztem. Ez a képzés 3 éves volt, most már nincs ilyen Debrecenben. Ebben az évben híidették meg elsőnek az 5 éves programtervező matematikus képzést, ami egyetemi diplomát adott, viszont a felvételi tájékoztatóban ez még nem volt benne, ezért nem tudtam róla. Amikor nyáron felvételiztem, kérvényeztem, had mehessek át, mert nem tudtam erről az egészről, viszont elutasítást kaptam, és azt javasolták, ismételjem meg a kérést két lezárt félév után. Mivel ahhoz, hogy belső felvételivel átvegyenek, 4.5-ös átlag kellett, és – bár jól tanultam, ennyi azért nem volt, így úgy döntöttem, újra felvételizek, de most PTM-re, és elfogadtatom az eddigi két félévemet. Ezért egyik hétköznap haza kellett mennem Egerbe az adminisztrációs munka miatt. Mivel a 14:13-as, mint már írtam hétköznaponként csak Füzesabonyig ment, ezér a 14:33-as személlyel mentem, ennek gyorsvonati csatlakozása volt. Andornaktályánál lassítottunk, be a rendezőre, ami azonban meglepő volt, hogy a szembőli személyvonat is a rendezőn jött, így mi vagy ő (már nem emlékszem) az egyik tehervágányon ment(ünk). Ez volt az egyetlen ilyen eset 10 éve, mióta Egerbe járok.

Tavasztól nyárig

A második félév már könnyebben ment. Megtanultam, mi szükséges a bent maradáshoz, hogyan kell beosztani az időmet, mit kell tenni a túlélés érdekében, így biztosan haladtam előre. Eközben kötött pályán is kedvező változások álltak be, ugyanis a 6604-es vonat egyre gyakrabban volt pontos. Mondhatni péntekenként jó esélyem volt a késés nélküli érkezésre Egerbe. Füzesabonyig általában a Btx-ben utaztam, mert az Balmazújvárosban eléggé kiürült, a fordulásnál azonban átmentem a szerelvény túlsó végébe, hogy ha megérkeztem, ne kelljen annyit gyalogolni, és otthon is én nyithassam ki az ajtót elsőnek. Az egyik ilyen akciónál fordult elő, hogy a lakótársammal a peronon sétálva észrevettük, a kijárat már sárga-zöld! Ez egyrészt azt jelentette, nem várjuk meg a sátoraljaújhelyi gyorst, másrészt viszont azt is, bármelyik pillanatban elindulhatunk. Így gyorsan visszaszálltunk a szerelvénybe és a kocsikon keresztül mentünk előre, mint utólag kiderült azonban a vezér még jóval mögöttünk volt, így nem maradtunk volna ott. Persze az adrenalin azért felszökött egy kicsit.

Az ekkor már lassan véget érő 98/99-es menetrendnek volt egy furcsasága is, ez pedig a 6604-es (14:13-as) sebesvonat és a mögötte levő személy (14:33-as) viszonya. Péntekenként a korábbi járt Egerbe, vasárnap pedig a későbbi. Ez alaposan bekavarta a szerelvényfordulókat is.  A borok városába ugyanis akkoriban a lehetőségekhez mérten MD-t küldtek a 3-szori fordulás miatt, ezért hétfőtől péntekig a 14:13-as volt piroska, a 14:33-as Csörgő, vasárnap pedig fordítva. Mivel visszafele az MD-k ugyanazzal a vonattal jöttek, és fél 10 körül értek Debrecenbe, evidens volt, hogy a hajdúsági főváros fele az M41-eseknek is fix fordulójuk van. Ez az 5:05-ös személyvonat volt, ami a Ganz motorvonatok analógiájára hol a 14:13-asból, hol a 14:33-asból fordult. Szombatonként a későbbi dupla M41 és 8 kocsi volt, a korábbi ugyanis ezen a napon nem közlekedett! Egyik alkalommal én is kipróbáltam a vasárnap esti közvetlen összeköttetést is, a késői időpont miatt viszont nem lopta be magát a szívembe.

The Ende

Május-júniusban sikeresen túlestem a vizsgákon , egyre jobban vártam már a megérdemelt pihenést, ez azonban azt is jelentette, a nyáron nem ülhetek vonatra. Utolsó utazásom meglehetősen kacifántosra sikerült. A 14:13-as vonattal kezdtem, ami ekkor már naponta Egerig közlekedett (új menetrend), ennek folytán a turista-időszak miatt nagyon sokan voltak rajta. Így elhatároztam lesz ami lesz, Balmazújvárosban le fogok szállni és megvárom a 14:33-ast. Ez nem túl legális manőver, hiszen az utazást nem szabad megszakítani, de úgy voltam vele, az ülőhely hiánya talán elfogadható ok lesz a jegyvizsgáló számára. Személyvonatom megjött, felszállok, jön a VJ, adom neki oda a lekezeletlen heyet (a 14:13-ason ugyanis nem ért oda a kalauz), erre ő kérdezi, hogy ezt hogy csináltam? Elmondtam neki a történetemet, ő pedig mindenféle kötözködés nélkül lekezelte a jegyemet és továbbment! Hátradőltem a 4-es blokkban, hallgattam a Csörgő duruzsolását, elbúcsúztam az Alföldtől és megkezdtem a nyári vakációt.

Akik idáig eljutottak, azoknak köszönöm, hogy végigolvasták a cikket. Nem tudom, egy külső olvasónak milyen élményt nyújt ez az egész, nekem jól esett újra átélni a régi kalandokat és így legalább 10 év múlva, amikor már önmagamtól nem tudnám előszedni a tudatalattimból az emlékeket, lesz egy útmutatás, ami alapján ismét fel tudom idézni a régi szép időket.

A második rész erről fog szólni:

Menetrendváltáskor kaptunk napi két közvetlen vonatot. A 14:13-as Egerben nem várt estig, hanem már fél 5-kor visszaindult, így a diákok körében legnépszerűbb Füzesabonyból 5.05-kor induló vonatnál immár nem kellett átszállni! Hogy bevált -e és mi lett a jövője, arról a második részben szeretnék írni. Debrecenben 2002-ben nyílt meg a Cora, a hídját azonban már évekkel ezelőtt megépítették. Emiatt nem maradhatott el a vonatpótlás sem. És ebben az évben volt olyan vonat is, ami Poroszlótól Füzesabonyig nem állt meg!

Akkor most jöjjön a hivatalos rész: a Kossuth Lajos tudományegyetem képe a wikipédiáról származik, Horváth Árpád munkája. A Tisza hidasat testvérem, a rólam készültet Cpt. Dave fényképezte. Mivel egy jó digitális fényképezőgép az egyetemi éveim alatt még egy vagyonba került, nem volt alkalmam 1998 és 2003 között ilyen eszközre szert tenni. Ezért a cikket később készült képekkel illusztráltam! Sajnos nincs alkalmam minden nap a vonalon utazni, így a fenti fotók valószínűleg még több cikkemben is fel fognak tűnni.
Mivel az én emlékeim sem 100%-osak, és 12 év nagy idő, így előfordulhat, hogy bizonyos dolgokra tévesen emlékszem. Emellett menetrend nem állt rendelkezésemre a cikk írásakor, így az időpontokban is lehetnek eltérések. Ha valaki megőrizte esetleg az ez időből származó könyvecskéket és el tudná küldeni azokat az oldalakat, amelyeken a 108-as vonal van, nagyon megköszönném!


0 votes, average: 0.00 out of 50 votes, average: 0.00 out of 50 votes, average: 0.00 out of 50 votes, average: 0.00 out of 50 votes, average: 0.00 out of 5 (0 votes, average: 0.00 out of 5)
You need to be a registered member to rate this post.
Loading ... Loading ...


2 megjegyzés »

  • avatar
    ricsze mondta:

    Nagyon jó cikk, csak annyi hogy nem tudom régen is úgy volt-e, de manapság az utazás korlátlan számban megszakítható csak útmegszakítást kell kérni a forgalmiban/kaluztól.

  • avatar
    Koba mondta:

    Tényleg jó cikk. Nosztalgiáztam egy kicsit. Öt év egyetem alatt jó párszor megjártuk oda-vissza ezt az utat. Remélem idén nyáron újból végigutazzuk, és jutalmunk lesz Debrecenben egy herkules-pizza! :grin:

Szólj hozzá!

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.