Főoldal » Élménybeszámoló, Énblog, Vasút

“Kérem vigyázzanak!”

btx 2010 augusztus 9 Nincs megjegyzés

Két héttel ezelőtt jókat nevetve olvastam Crash-nek a 4-es 6-os villamoson tett délutáni kis kirándulását. Az általa leírt szituációk jó része már velem is nem egyszer megtörtént, így  nem okozott különösebb gondot az utazás hangulatának átélése és úgy éreztem, mintha én is ott ülnék a Combinoban. Persze nekem egyszerre ennyi “dolog” még nem jött össze, ezért úgy gondoltam, biztos valami egy évezredben csak egyszer előforduló bolygóegyüttállás következménye a folyamatos attrocitások sorozata, tegnap délután azonban nekem is kijutott a jóból. Ezek a fránya kisbolygók…
Mivel én is rutinos tömegközlekedő vagyok, nehéz nekem ilyen téren újat mondani. A melóhelyemet ugyanis csak BKV-val tudom megközelíteni (autóm nincs – egyenlőre nem is használnám, gyalog meg messze van). Így hétfőtől péntekig minden nap 15 percet metrózok az Árpád Brücke-ig, majd ott még átszállok a Hungaria Bahn-ra, és két megállót zötykölődök 30-cal. Délután ugyanez vissza. Nem azt mondom, hogy ezt nem lehet überelni, mert vannak, akik ennél jóval többet utaznak, de ennyi bőven elég ahhoz, hogy az évek alatt szépen-lassan hozzászokjak a tömegközlekedés feeling-jéhez, és megértsem a világ számomra eddig felfoghatatlan nagy dolgait.

Így gondolom nem lepődtök meg, hogyha már csak egy kicsit akaszt ki, amikor a nálam magasabb emberek “beleállnak a képembe, beletolják a karjukat az arcomba”, vagy amikor az újonan felszállók elfoglalják a jó kis állóhelyemet, amit csak azért engedtem át nekik ideiglenesen, hogy el tudjanak jutni a szerelvény belsejébe. Nem árulok el újat nektek, ha azt mondom, reggelente fapofával nézem a reggeli csúcsban az ajtó előtt álló, smároló fiatal párokat, akiktől 20 ember nem tud leszállni csak egyesével, de ők a világért sem hagynák abba tevékenységüket és szállnának le meg vissza. Azt is megszoktam már, hogy a biztonsági őrök már 5 méterről megállapítják a bérletem érvényességét és nem az köszöni meg az okmány bemutatását, aki felé tartottam hanem az, aki vele szembe áll és az egész szelvényből nem lát semmit. Sőt azon is csak nevettem, amikor egyik kolleganőmet a blokkolókártyájával engedték le a metróba (kislányos zavarában a bérlet helyett azt vette elő). Az évek alatt immunis lettem a pia és izzadságszagra, már nem botránkozok meg a Határ úti aluljáró mutánsain és az sem érdekel, ha szembe velem egy részeg fószer percenként olyan mozdulatokat tesz, mintha a metró padlójára akarna hányni. Az egyes villamoson már le se ülök, úgyis 5 megállóval ezelőtt hajléktalan ült a kinézett helyen, és próbálok nem odafigyelni, amikor arról beszélgetnek, melyik híd alatt fognak aludni. Tehát láttam már egyet s mást.

Szombaton azonban a BKV újat mutatott! Történt, hogy a déli harangszó után elindultam a Westendbe ebédet venni magamnak. Lemegyek a metróba, másfél perc múlva jön, csodálatos! Ember nem is kívánhatna ennél jobbat! Így még pont előre érek, közelebb lesz a mozgólépcső, és várnom sem kell. Begördül az Ev3-as szerelvény, felszállok. Az ajtók záródnak mögöttem. Valami furcsa volt ebben az egészben… Talán a hangjuk? Nem egyszerre záródtak? Lehet. Leülök. Elég komótosan indulunk. Gyorsít üres, gyorsít üres, gyorsít. Aztán csak megérkezünk a Ferenc körútra. Ajtó kinyit. Ja, hogy nincs utastájékoztatás? De még a vezető sem mond be semmit? Ez volt a furcsa! Ajtó becsuk. Ez így kezd tetszeni. Sem azt nem lehet tudni, hol járunk, sem azt, mikor záródnak az ajtók. Próbáljon meg valaki így futni a metró után. Ha az MKV  nem látja az egész szerelvényt a tükörben és a tévén, simán odacsukhat valakit. De ez látszólag nem zavar senkit, mi megyünk tovább. Kálvin tér. Egy néni előre megy a peronon, és veszekedni kezd a metróvezetővel:”Semmit nem mond! Sem azt, hogy hol járunk, sem azt, hogy záródnak az ajtók!” Meglesz az eredménye, a Deák tértől a “biztonsági sávos nénik és bácsik” mondják a szöveget (azaz az állomási mikrofonba az ott dolgozók): “Arany János utca”, “Kérjük vigyázzanak, záródnak az ajtók!”, “Nyugati pályaudvar következik”! Azaz igazi csapatmunka alakul ki. Nem mindig megy egyszerre, van amikor előbb záródnak az ajtók, mint mondják, de ez nem probléma. A Nyugatinál lemenekülök a szerelvényről, a mozgólépcsőn pedig azon morfondírozom, ez azért gáz. Én is szívom a fogamat, ha hétvégénként 5 perc helyett csak 10 perc múlva jön a metró, de szerintem ezt a szerelvényt így nem lett volna szabad forgalomba engedni! Se a gépi hang nem ment, se a vezető nem mondott be semmit. Persze az is lehet, nem is tudott a hibáról de mivel a néni jelzése után sem használta a mikrofont, gongolom mégis ismerhette a problémát, a gond pedig a hangosítással lehetett. Csak remélni tudom, a hiba útközben jött elő, és nem a végállomásról indult el így ez a járat és szintém bízom benne, csak azért nem szedték ki útközben a forgalomból mert nagyon nagy kalamajkát okozott volna!
Miközben közeledem a kijárathoz eszembe jut, a napokban olvastam, a főváros visszaküldi az Alstom-nak a járműveket. Én valahol örülök neki, mert nekem nagyon nem tetszett ennek a metrónak a kinézete, sőt a Bombi a bécsi metróknál meg tudta oldani, hogy ne kelljen egy külön vassínt tenni a szerelvény oldalára, ami miatt még szélesebb lett az egész! Persze ezek csak esztétikai kifogások. Viszont ha tényleg így lesz bízom benne, az új kormány és az új fővárosi vezetés ezt nem arra fogja használni, hogy csak a 4-es metróra (vagy még oda se) vegyenek szerelvényeket és a kettesen még 20 évig a 3-asénál jóval öregebb szovjet szerelvények közlekedjenek. Így ha minden jól megy, a piros metróra 5 éven belül megjöhetnek az új kocsik de én még nem olvastam arról, hogy a 3-ason cserét vagy felújítást terveznének. Pedig erre a szerelvényre, amivel mentem nagyon ráfért volna…
Közben felértem. Gyors kaja, DM, utána irány haza. Szerencsére most egy 81-717x-es jött. Két biztonsági szolgálatos alkalmazott is felszáll előttem, én pedig helyet keresek. Egyből kiszúrom a szembenső ülésen előre dőlő részeget vagy hajléktalant (vagy mindkettő), éppen délutáni pihenőjét töltötte, kezd ez az utazás is jól indulni. De ekkor váratlan fordulat köszöntött be. Az imént emlegetett őrző-védők közül az egyik felébresztette a csövest, majd közölte vele, a következőn le kell szállnia. Emberünk pedig, mivel enyhén illuminált állapotban volt, még a Nyugatinál elhagyta a szerelvényt. Bravó! Végre látok ilyet is! Az állomásról már a gyanúm szerint nem kísérte ki senki, így simán felszállhatott a következő szerelvényre, de legalább már innen le lett tessékelve. Bár csak több ilyet látnék! Így leültem a szabad helyek egyikére, hazáig már nem történt semmi. Az állomás bejáratában szemrevételeztem az új “mozgássérült feljárót”, amit a hétvégén építettek meg (a lépcsőről több járólap elmozdult, ezért elpbb fával pótolták, most pedig elbontották az egészet, és bitumennel helyettesítették), majd folytattam utam hazáig.
Otthon rövid sziesztát tartottam, majd elindultram az Interspar felé hétvégi bevásárlás céljából. Nyugis útra számítottam és üres helyekre, bizalommal figyeltem a felém közeledő metrót. Felszállok. A szembenső ülésen roma származású kisfiú (lehetett úgy három év körüli) ült az édesanyja ölében, és egyből nekem szegezte a kérdést: “Hogy hívnak, Józsi?” Se köpni, se nyelni nem tudtam. Mérlegeltem a lehetőségeket. Ha egy laza mozdulattal hátra lépnék ismét a peronon lennék, megvárnám a következő szerelvényt, és nyugodtan utaznék, de aztán meggyőztem magam, csak nem fog végig a Grenze Strasse-ig egrecírozni. Ezért felvettem a fapofát és próbáltam nem odafigyelni rá. Az anyja persze egyből rendre utasítota, nem illik ilyet kérdezni, de utána nem tudott vele mit kezdeni. A porontya ugyanis felállt, és elkezdett rohangálni a kocsi két vége között, és ezt egészen a Határ útig folytatta is. Az első megálló után rájött, a cipője túlságosan csúszik, ezért gyorsan megszabadult tőle, és immáron zokniban szaladgált tovább. A muter próbált rá hatni, de nem sok sikerrel. Megpróbálta visszahúzni a cipőt, de ordítás lett a vége, így rájött, jobban jár, ha nem csinál semmit a fiával. A kis lurkó pedig élvezve, hogy övé a világ megtapogatta még egy pláza cica műkörmeit, amik az újdonság erejével hatottak rá, utána pedig a PC barátnőjéét is, akinek sima körmei voltak. És még mondják, hogy nem aranyos egy 3 éves gyerek? A csajok ugyanis simán hagyták. Én meg megörültem, amikor megláttam a Határ út kék peronját, gyorsan leszálltam, és bevásároltam.

Visszaútban a megállóba az aluljáró bejárata előtt megláttam egy rendőrautót. A benne ülők pedig mosolyogtak és biccentettek – de nem rám, hanem a szembe jövő bombázóra. Tőlük tizenöt méterre a föld alatt pedig minden a normál kerékvágásban ment, hajléktalanok, árusok, hadirokkantak, életművészek. A pénztárok mellett felmutattam még a bérletet – nincsenek illúzióim, szerintem azt se tudják, negyedéves vagy havi e, felszálltam a metróra, a visszaúton pedig már semmi nem történt. Most, így vasárnap este megosztom veletek ezt a kis történetet, holnap pedig minden kezdődik elölről.

Egyvalamivel még adós maradtam: Zsoltnak hívnak!

Ja meg még valamivel: nem volt kedvem fotózni nem akartam, hogy még ezért is rám szóljanak. Így csak az első kép saját, a második és a harmadik a wikipédiáról származik, Rovács Barna munkája.

0 votes, average: 0.00 out of 50 votes, average: 0.00 out of 50 votes, average: 0.00 out of 50 votes, average: 0.00 out of 50 votes, average: 0.00 out of 5 (0 votes, average: 0.00 out of 5)
You need to be a registered member to rate this post.
Loading ... Loading ...

Szólj hozzá!

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.