.

A film második részében egy másik őrült vasutast , és az ő kedvenc játékszerét mutatom be. Mondjuk játékszernek eléggé vaskos, van vagy 20 méter hosszú, és legalább 120 tonna. Várjunk, utánanézek a wikipédián. Pillanat.

Szóval a helyes számok: közel 16 méter és 160 tonna. A 411.118-ról, közismertebb nevén a Trumanról van szó. Egy olyan gőzösről, amelyik vélhetően már régen szétrothadt volna, ha nincs Vasbandi, és nem teszi rendbe. De rendbe tette. Igaz ehhez gyökeresen meg kellett változtatnia az egész életét. Még a lakhelyét is el kellett hagynia, azaz költöznie kellett.

A kapcsolatuk máig harmonikus. A mozdonyt Vasbandi barátai és tisztelői Vassnénak hívják. Nem ok nélkül

Az egész úgy kezdődött, hogy volt egy kósza ötletem, ami arról szólt, hogy próbáljak meg egyszer egy kicsit beruházni is egy filmecskébe. No nem egy nagy összeget, csak annyit, amennyit egy vágó kér egy húszperces mozi összekaszabolááért.

Nem jó, mégsem innen kezdem.

Na szóval, általában egy filmalkotás úgy készül (amolyan profi módra), hogy van egy szerkesztő, aki meghatározza a riporternek, hogy mi a csudát kellene csinálnia. Azután a riporter odasomfordál a gyártásvezetőhöz, és megtudakolja, hogy a munkához van-é operatőr, hang technikus, személygépkocsi, esetleg szállás. Ha pozitív a válasz, akkor nekikezd buzgón telefonálgatni, és leszervezni a helyszíneket, meg a riportalanyokat. Ha minden oksa, akkor kocsiba vágja magát stábostul, és irány a helyszín. Ott azután forgatgat, amíg ereje tellik (és amíg le nem jár a stáb munkaideje), majd nyomulás be a stúdióba. Újabb settenkedés a mindenható gyártásvezetőhöz, hogy aszongya, van-é vágó ember. Ha igen, akkor már csak a szöveget kell megírni, és egyeztetni a szerkesztővel (Aki ilyenkor mindig zord, és többnyire az élő fába is beleköt.), majd lehet menni vágni. Amikor ez is megvan, akkor a szerkesztő megtekinti a kész anyagot. Időnként dícsérően megbúbolja a riporter buksiját, gyakrabban kioszt még némi letolást, azután mehet a kész anyag a “lebonyhoz”, vagyis az adás lebonyolító szobába, ahonnan majd “kiadják”, vagyis a kazettát a meghatározott időben bedugják egy magnóba, és már száguldhat is a kép az éterbe.

No ennél a filmnél ez egy kicsit másként történt. Nem volt szerkesztő, nem volt gyártásvezető, nem volt stáb. Én voltam, meg egy tenyérnyi kamera. Meg a nagy szeretetem a főszereplők iránt. Időnként megkapom, hogy marhára nem értek a vasúthoz, és baromira fogalmam sincs a gőzkazán működési elvéről, és én ezt nem is vitatom. De azokat az emberkéket, akiket a mozdony füstje már megcsapott, több mint imádom. Ez a 18 perces film, két ilyen gőzös gururól szól.

Laci bácsi, azaz Nagy László 1960 óta vezet gőzöst. Azt hiszem ehhez az adathoz nincs mit hozzátenni. Profi az öreg szaki és kész. Tavaly júniusban forgattam vele. Éppen időben. Nem sokkal később ugyanis jött a hír, hogy visszavonult. Pontosabban, hogy visszavonultatták. Ez van, nem nyomoztam az okot. Én mindenesetre még felállhattam mellé a gőzös gázkarja mellé. (Tudom, hogy nem ez a neve, aki akarja már mondhatja is, hogy nem értek hozzá.)

Azután meg átdzsesszeltem a Vasúttörténeti Parkba, ahol már várt rám Vasbandi, aki megmentette a 411-est. Vagyis a Trumant. Nem lövöm le a poént, nézzétek meg, de az a lényeg, hogy az a gőzös, annak a pasinak majdnem olyan fontos, mint a tulajdon családja. Megkérdeztem tőle, hogy mit tenne, ha választania kellene: mozdony, vagy gyönyörű lány. Megizzadt, mire eldöntötte.

Hát nagyjából ennyi a dolog. Most az első részt csatolom, de hamarosan megy a második is. Hosszú a film, csak akkor kezdj bele, ha kibírsz 18 perc füstszagot.

Ja, hogy nem mutattam még be csodálatom tárgyát? Ő a 303,002. Hülye egy neve van, de mit csináljunk (egyébkén mivel jobb a Szabó Zoltán?). Minden idők legnagyobb (vagy ezt már mondtam?) és (sokak szerint) legrosszabbul sikerült gőzöse. A negyvenes évek elején azért ötölték ki, hogy legyen egy olyan, de olyan mozdony, hogy még a legnagyobb német marsallok is irigyen csettintsenek. Azután a német marsallok ideje lejárt, de nem maradtunk sokáig fix popó nélkül. Jöttek a szovjet marsallok. Így a háború alatt megtervezett lokomotívot (nem keverendő össze egy hajdan népszerű zenekarral) a fordulat éve után (az ifjabbak kedvéért 1949) kezdték el építeni.

Mert egy mozdony nem készül, hanem épül. Sőt a szénpakolásban és cseresznye pálinka szopogatásban megőszült ősvasutasok szerint születik. Ez a vasmonstrum végül 1951-ben gördült ki a szülőszobáról. Kicsit büdös volt, kicsit hangos, kicsit sok szenet zabált, de a mienk volt. Na most akkor álljunk meg egy kicsit. Még mindig nem tudom, hogy mi s legyen az a tért ölelő, sosem feledhető (stb-stb) következtetés, amit nekem le kellene vonnom. Tűnődés szüneteltetve, folytassuk a tények sorolását. Az akkori vezetés (lásd még: Rákosi diktatúra) ezzel (is) akarta megmutatni a rothadó kapitalistáknak (meg talán titokban a szovjet elvtársaknak is), hogy mire képes a magyar ipar. Sajna hamar kiderült, hogy ugyanarra, mint a magyar mezőgazdaság, ha búza helyett gyapotot termeltetnek a paraszttal. (Persze öntudatos, szövetkezetbe tömörült parasztról van szó, nem holmi egyéni gazdálkodóról.) Merthát lehet bármilyen jó is a technológia, parádés a traktor, ha az időjárás nem frankó, akkor bizony nem terem a gyapot. No az elvtársak a mozdonnyal kapcsolatban is elfeledtek néhány apróságot. Például azt, hogy ha valami nagyon nagy, akkor az nagyon nehéz is. (Jó, tudom, nem feltétlenül, de most nem fizika órán vagyunk.) Ha pedig valami nagyon nehéz, akkor ahhoz bizony olyan talapzat kell, amelyik bírja a súlyt (tömeget). A magyar sínek pedig nem a 303-mas 116 tonnájára készültek. (Csak összehasonlításként, a népszerű 275-ös (vasutasnevén Nyalóka) 40 tonna volt) Így azután a rossz nyelvek szerint a 303-mas úgy törte a vaspályát, mint dühödt menyecske a mélytányérokat. Arról nem is beszélve (vagy inkább mégis?), hogy egy ekkora vasdarab mozgatásához baromi sok, és jó minőségű szén kell. Az meg az ötvenes években nem nagyon volt. A keletnémet brikett meg nem igazán hajtotta meg a verdát. Úgyhogy amilyen lelkesen kezdték a gyártását, olyan csendben fejezték be.

Ehhez az is kellett, hogy a két 303-mas egyike egy esős napon Hatvan mellett úgy döntsön: ő bizony nem a pályán halad tovább, hanem a mezőn. Hiába, egy ekkora mamlasznak is lehet lelke. De legalább azzal már nem volt több gondja a MÁV-nak. A másikat viszont -ha már megépítették- járatni kellett. Így azután hamar kiderült, hogy vannak egyéb gondjai is. Például az, hogy hajlamos eltörni saját rúdját (nem tudom melyiket, az egyiket). Ja, és az is kiderült, hogy a mérnökök szerint a gőzt minden korábbinál jobban túl kell hevíteni, hogy szárnyaljon a gép. Csakhogy a béketáborban az ötvenes években nem voltak olyan kenőanyagok, amikkel kezelni kellett volna a mozdonyt, hogy fel ne robbanjon a nagy hevítéstől. Magyarul: nem lehetett rendesen befűteni neki.
Jobb híján a masinisztákat utasították, hogy takarékon járassák a műszert. Így azután igaz, hogy lassan ment, de legalább sokat evett. Végül megunták a dolgot, és szépen csendben selejtezték. 1962-ben, 11 évesen. Ez nagyjából olyan, mintha valakit 20 évesen küldenek nyugdíjba. Azóta a mozdony, vagy ahogy a vasutasok hívják: a technika csak ácsorog. Mostanság a Vasúttörténeti Parkban. No akkor most már tényleg vonjuk le valami egész estét betöltő következtetést. Mondjuk: ne csináljunk, amit azután nem tudunk működtetni. Közhely. Vagy: nem attól jó valami, hogy nagy. Ezt meg feltétlenül félremagyaráznák, és a szexhez kötnék. Esetleg: extrém időkben, extrém dolgok születnek. Hát, ezzel sem vonulnék be a publicisztika, vagy a logika történelmébe. Akkor már csak egyetlen ötletem van: kis pénz kis foci, kis pénz, nagy mozdony. Nem jó. Vagyis olyan, mint mozdony. Azt hiszem ez marad…

Ezek után, mint akik jól végezték a dolgokat nekikezdtünk hepizni. Sanyi kattogtatta a fényképezőgépét, én próbáltam életet lehelni kissé megfáradt kamerámba. Sipos Vili meg húzott bennünket. Merthogy a menetet Vámosgyörkig a Leó vitte. Az sem volt éppen rossz.

Vámosgyörk után tértünk rá a 100 éves, bezárással fenyegetett vonalra. Hát mit mondjak: igaza lehet Petőfinek, amikor azt mondja, hogy: “Mit nekem te zordon Kárpátok, fenyvesekkel vadregényes tája…”. Én is az mondom most már (pedig nem is tudok verselni), hogy egy alföldi tájat bevonatozni, nyitott mozdonyon, jó időben, az valami zseniális. Hol tehenek legelnek a sínpálya mellett, hol tehenek iszogatnak a büfékocsiban. Mondjuk az utóbbi a hegyvidékeken is sűrűn előfordul.

Ami még izgis volt: a fogadtatás. Minden állomáson úgy ünnepelték a mozdonyt, meg a személyzetet, mintha hősöket fogadnának. Amíg simogatták a 204-est talán nem is gondoltak arra, hogy esetleg jövőre már nem vonatok járnak errefelé, hanem síntolvajok, akik a bezárt (milyen röhejes is a szüneteltetett szó) vonalakról szedik fel, ami felszedhető. De végül ez a szakasz megúszta. Ráadásul a keresztfiamat is láthattam végre. Bevallom, hogy még be is loptam őt a filmbe. Az utolsó húsz másodperc a legifjabb Dézsié, Ákosé. Szép kis csávó, nem? Legalábbis sokkal szebb a keresztapjánál…

Na ez is valami efféle. A királyréti vasútról lesz szó, és én meg ?szójátszottam?. Szánalmas, de így vasárnap este ennél többre nem futja. Pedig még az unokatesóm töménynek nevezett piájától is kértem némi segítséget.

Szóval. Kezdjük onnan, hogy felpakoltam magam mellé az én kedves, aranyos, mosolygós felségemet. (Azért írtam róla ennyi jót, mert ki tudja: hátha elolvassa.) Beültünk az ótóba (gyengébbek kedvéért: személygépkocsi), és nekiiramodtunk. Budapest, Vác, Verőce. A verda falja a kilométereket, én ugyanezt teszem a parizeres zsemlékkel. Alig fogyasztom el a kilencediket, amikor ölesnél némileg nagyobb tábla jelzi, hogy kisvasút 300 méterre jobbra. Nosza, a jelzett táv után be is kanyarodom. Kissé gyanús, hogy állomás épületnek nyoma sincs, ellenben van egy zsákutca tábla. Oda jutottunk. Innen kérem a tisztelt táblakirakókat, hogy vigyék onnan el azt a vackot, mert két perc alatt négy autó hajtott be miatta a susnyásba, és mi is köztük voltunk. Rövid telefonálgatás, és már tudjuk is, azt amire magunktól is rájöttünk: eltévedtünk. De nem olyan nagyon, némi kiigazítás (ha csak ekkora kellett volna a költségvetésben, most nem volnánk sz-ban) és már ott is vagyunk az állomáson.

Tőlünk jobbra a Triglav. A mozdony, amely annó ezen a vonalon szolgált. Változatos élete volt. Hol kövekkel, hol fával megrakott kocsikat ráncigált. Most meg mászóka lett. Két éve ácsorog itt az állomáson, és mivel kicsi is, gömbölyded is (lásd még: jól tartott feleség) a kölykök imádják megmászni. Alig tudom filmezni a rajongóitól. Mondjuk időm van dolgozni, mert a vonat nem jön. Kisvártatva azután még mindig nem. Sajnos az állomáson a legnémább a hangosbemondó, így a vonatra váró 100-150 ember csak áll, és baromira unja ezt az állapotot. Szerencsére egyszer csak megjelenik egy fejkendős öregasszony, és közli velünk (honnan a túróból tudnak ezek a nénikék mindig, mindent), hogy a vonat kisiklott, oszt ezé késik.

Közben megérkezett állandó jellegű tettestársam Pénzes Sanyi is, két elragadó csajjal. Az egyik anyatípus, a másik meg a hozzátartozó kis tündérmaci, akire csak azért nem mondom, hogy Borcsa névre hallgat, mert egyáltalán nem hallgat rá. Legfeljebb, ha kedve van. Szóval állandó jellegű tettestársammal, Sanyival (ő a fényképezőt kezeli, én a kamerát) megbeszéljük, hogy elindulunk kocsival, és megkeressük a Morgó névre hallgató gőzöst…

(A cikk folytatását azért nem olvashatjátok, mert nem írtam meg. Viszont, ha megnézitek a túráról készült filmet, akkor kiderül, hogy rábukkantunk-e a mozdonyra. Megtudhatjátok, hogy ha rábukkantunk, akkor Mekli Miska bácsi vezette-e, a fia volt-e a fűtője, sőt még az is kiderülhet, hogy felszállhattunk-e a kamerával a mozdonyra (persze csak akkor, ha előbb megtaláltuk). Azt viszont nem tudhatjátok meg, hogy jövő héten milyen lottószámokat kell megjátszanotok, mint ahogy azt sem, hogy hány éves a kapitány. Ja, azt igen.)

A végére egy jó tanács: sose igyatok meleg unicumot.

Képek: Pénzes Sándor

Használati utasítás:

Ha az első mondatomat elhiszed, akkor minden, amit utána olvasol igaz lesz. Ha nem hiszed el, akkor viszont minden olyan, mintha igaz lenne. Egyébként az első mondat nem igaz…

Első mondat:

Ma négyen hívtak fel azzal, hogy de jó, kaptunk egy plusz órát, és mennyi mindent lehet majd csinálni ezen 60 perc alatt.

A folyamodvány (szombat):

Hajnalban még a madarak sem kezdtek el csiripelni. Ennek két oka lehet. Az egyik, hogy nagyon korán van, a másik meg az, hogy így október vége felé annyira retyva az idő, hogy még dalolni sincs kedvük. Ráadásul a nótásabbja már el is húzott melegebb éghajlatra. Szóval, csendes, ködös, utálatos hajnal volt, amikor röcögni kezdett a telefonom. Először szépen diszkréten kezdte el zenélni a Kékfény szignálját, majd amikor nekem nem akaródzott a kezemet kinyújtani a sok farenheites takaró alól dühödtebben húzott rá. Álomittas állapotomban azon tűnődtem, hogy e dallam szerzőit hogyan is tángálnám el, valamilyen nagyobbacska tompa tárggyal, Szabólászlóstul, mindenestül. (A jelenlegi Kékfény vezetőinek eltángálására még álmomban sem gondoltam, úgy éljen a harmadik anyósom.) Végül engedtem az erőszaknak, és a telefon reszelős hangját megszüntettem a zöld gomb megnyomásával.

Konfliktus:

Mondanám, hogy a vonal túlsó végén, de ezeknél a mobiloknál már vonal sincs. Szóval anyukám hívott. Örömmel tájékoztatott, hogy a mai nap az óraállítás miatt egy órával hosszabb, így kiváló lehetőségem nyílik arra, hogy a plusz hatvan percben megírjam a helyi adóbevallásomat, mert annak leadási határideje májusban lejárt. A büntetési csekkeket meg kicsit unja befizetni, úgyhogy legyek kedves. Mindig azt mondom, nincs időm. Hát tessék, most van négy nem várt fertályórám, használjam ki. Én persze minden megígértem. Annyira szegény csak nem lehetek, hogy ígérni se tudjak. Elköszöntem, és elkezdtem igyekezni vissza oda, ahonnan jöttem. Valami nagy szép álom lehetett. Sok volt benne a jégkorong, annak minden szépségével. Gólok, pofonok, hej….

Megint jőnek…

Csak éppen nem kopogtatnak. Csengetnek. Telefonon. Türü-rűrűrű-rürü. Mennyivel szebb is a Kékfény főcímzenéje hajnalban némított telefonnál. Szúrtam el, de nagyon. Halló, lihegem bele a kagylóba. (Ez is mekkora baromság, nincs is kagyló, csak egy nyomorék lyuk, ezt kellene a hangszálaim rezegtetésével eltalálni.) Édesapám. Azt mondja, hogy anyámnak nincs teljesen igaza, mert az adóbevallás ráér. Viszont a kocsin a gumikat már nagyon le kellene cserélni. És ne mondjam, hogy nincs rá időm, van plusz egy órám, hála annak, hogy vissza kell tekerni a mutatót. Amíg hallgatom a papát az motoszkál a fejemben, hogy vajon hogyan is lehetne bármilyen mutatót visszatekerni ezen a telefonon, ami egyúttal az órám is. Mindenesetre megígérem, hogy a gumi mindenek felett, úgy lecseréltetem, mint holnap egy túzok.

Siha

Az álom.net végképp elszáll, kikászálódom az ágyból. Néhány tétova, csellengő lépés (de érdekes, régen a térdem nem ropogott ennyire séta közben), azután irány a fürdőszoba. Fogkefés, fogkrémes. Rémes, hogy megint csörög ez a (itt eredetileg egy egészen rövid szó állt, ami bizonyos anyagcsere végtermékre utal, de a szerző alkalmazta az öncenzúra intézményét, és eltávolította ezt a három betűs szót. Keresztrejtvényben négy.) Az öcsém. Közli, hogy fél éve ígérgetem a fiának (aki ezek szerint a keresztgyermekem), hogy kiviszem az állomásra, hogy megnézhesse a sihákat, ami az ő másfél esztendőt megélt nyelvén mozdonyt jelent. És végre ma nem hivatkozhatok arra, hogy egy percem sincs, mert egy egész órám van. Pluszban. Azt legyek kedves a családom közlekedési kultúrájának palléroztatására fordítani. Persze, nyögöm miközben lenyelek egy diónyi fogkrémet.

Robot-rabót

A nejem amúgy nálam is korábban ébredt, sőt amikor én hangos ízületi roppanások kíséretében elhagytam a fürdőszobát, és elindultam, hogy megnézzem kedvenc reggeli műsoromat (a mindannyiunknál korában ébredő Süveges Gergővel), ő már dolgozott. Így az ő telefonja nem is lepett meg különösebben. Gondoltam, hogy hívni fog. Elmondja, hogy merre találom az előző nap elhagyott olvasószemüvegemet, beszélgetünk egy kicsi az időjárásról, meg a budapesti dugókról, utána elbúcsúzunk. De sem szemüveg, sem dugó. Hanem ukáz! Azon nyomban kezdjek neki a dolgozószobám sterilizálásának, mert a minap már csak úgy fért be (minek is ment be?), hogy előtte ki kellett lapátolnia fél köbméternyi szemetet. Tudom, hogy a lakás többi részét ő rendben tartja, legyek kedves ezt az egy helyiséget kitakarítani. Ráadásul időm is van rá, mert az óra állítás miatt a mai nap nem 24, hanem 25 órás. Na húzzak bele.

Katarzis:

Tanácstalan vagyok, mint egy egészen kis település a hatvanas években. Egyetlen plusz órám lesz holnap hajnalban. Adóbevallást töltsek, gumigarnitúrát cseréljek, szoktassam a keresztfiamat a vasúthoz (mondjuk ez felesleges, mert ahogy most áll a dolog, mire ő felnő úgysem lesz vasút), esetleg takarítsak. Mi fér bele ebbe az egyetlen plusz órába. Hosszas tűnődés. (A háttérben a vekker ketyeg.) Mosoly. Kitaláltam mire fordítom a plusz órát! Ennyivel tovább alszom holnap. Kikapcsolt telefonnal.

Utóirat:

A keresztfiam kedvenc siha mozdonya. Én is ámádom. Mindkettőt, a mozdonyt is, a gyereket is. De azért a gyerek az első…. A legifjabb Dézsi!

Szóval ebben a képregényben három idétlen kis manó lemaradt valami vonatról, és egy hajtányon kellett utána iramodniuk. Nem tuti, hogy így szólt a sztori, de a képre emlékszem. A pöttöm pasik hajtják, de nagyon a nagy bazi karos kocsit.

Így röpke 25 év távlatából is ez a kép villant be nekem (lásd még: a tudattalan én kutatása), amikor először láttam meg a Vasúttörténeti Parkban ezeket a zöld valamiket. Ráadásul a manók is benne ültek. Csak épp nem Dignek, Dagnak és Diedagnak hívták őket (mint a Mozaikban), hanem Ákoskának, Dorkának, meg Lehelnek. A minimanókat a valóságban is “kinőtte” a hajtány karja, alatta kandikáltak, az őket körbevevő világra.

Már akkor (ez lehetett tavasszal) eszembe jutott, hogy elő kellene venni a kamerát, és meg kellene nyomni a piros gombot. De azután találtam fontosabbat. Ott magasodott ugyanis a Nohab, én meg nem győztem tisztelegni. Nagy volt és piros, a hajtány meg kicsi és zöld. (Én pedig világéletemben Honvéd szurkoló voltam, de ettől még szerintem rendes ember vagyok.) Úgyhogy hajtányprojekt kilőve, jöhetett a nohab projekt

A múlt vasárnap viszont annyira baromira hideg volt, hogy még a nagyobbacska mozdonyokat sem engedték ki a színből, csak egy kis zöld pöfögött, úgyhogy a figyelmemet újra a hajtányok felé fordítottam. Segítségem is volt, Gazda Zoltán. Apukájáról, hajdani legendás gőzös vezérről nagyon sokat hallottam. Sőt videón láttam is őt. A kedvencem az, amikor irányít egy mozdonyt, de mivel a segédpilóta nem azt csinálja, amit kiabál neki lentről, dühödten vágja földhöz a vezéri sapkáját. Fejfedője a most 19 éves fiának is van, de nem dobálja. Pedig dolgoztattam is szegényt. Arra kértem, hogy hajtányoztasson meg. A gép 500 kiló, én meg… Khm, inkább nem árulom el. Legyen elég annyi, hogy a hajtánnyal ketten 600 kilót nyomunk. Zoli meg van vagy 60, de azért derekasan toszogatta a karokat. Én meg hepiztem. Ja, és hogy még többet szenvedjen, kérdezgettem is közben.

Végül mindenki jól járt: a hajtánynak utasa, nekem filmem, Zolinak meg izomláza lett…

>

Amúgy azért bivalynyi, mert éppen az előbb fejeztem be egy elég gyengécske klipet amiben Bivalyok szerepelnek. No nem azok, amik a westernfilmekben legelésznek boldogan, nem is sejtve, hogy hamarosan hamburgerként végzik be földi pályafutásukat. Nem bizony. Hanem azok a bivalyok, amelyek 21 méter hosszúak, 365 készült belőlük a MÁV-nak, és szükség esetén 90-el is tudnak repeszteni. Mondjuk, ez utóbbit illetően a jelen idő helytelen. A mondat ugyanis ebben a formában annyit tesz, hogy jelenleg is több Bivaly él, amelyik majd százzal száguldhat. De sajnos, sőt baromira sajnos, ez nem igaz. Napjainkban ugyanis egyetlenegy ilyen mozdony van szerte hazánkban. Ez a 424-247-es. Hogy meddig, és, hogy mi lesz utána? Bízzunk!

Annyira elmesélném a gyermekkori élményeimet a 424-esekkel. (Mert ezeket nevezték el Bivalynak, majd -ha el nem feledem- leírom miért.) De egyet sem tudok mondani. Ugyanis nincsenek. Van egy halovány kép az agyamban, hogy a battonyai állomásra befut egy gőzös, meg az is rémlik, hogy egyszer, valahol becsapott a füst a lehúzott ablakunkon át a kupéba, de ezek nem az igaziak. Először is, Battonya már akkor is kis állomás volt, csekély forgalommal. Mi a túróért lett volna ott Bivaly? Amire emlékszem, az inkább 275-ös lehetett, esetleg 375-ös? Ami meg az ablakon besüvítő kormos füstöt illeti: az bizony származhatott bármiből. Nem kellett hozzá feltétlenül 424.

Na ennyit tudok. Még egy rohadt emléket sem bírok felsorolni. Pedig amikor megszűnt Magyarországon a gőzmozdonyok menetrend szerinti közlekedése már túl voltam az első randimon (P. Andrea, akkori úttörő korosztályos röplabdázóval, aki ma már komoly üzletasszony), sőt már megittam az első felesemet is (Cs. Gábor adta, kevert névre hallgatott, és a nyolcadikos farsangi bálon nyomta a kezembe. A fogyasztás hiteles történetét a Blondi, avagy a besült csel címmel vetettem annó papírra, de sajnos valamelyik költözésnél a kiadónak szánt kockás füzet elveszett.)

Szóval, teli vagyok szégyennel. De komolyan. Pedig 82-ben például még vígan zakatoltak a gőzösök. Mégsem emlékezem rájuk. Bosszant a dolog, mert az akkori magyar válogatott kezdőcsapatát talán még most is fejből tudom. Mészáros, Martos, Bálint, Garaba, Tóth, Müller, Nyilasi, Sallai, Törőcsik, Kiss, Pölöskei.

Ha viszont nincsenek emlékek, akkor kapaszkodjunk a jelenbe.

Imádom a Bivalyt. Ja, hogy ígértem, elmondom miért hívják így? Azért mert erős. A másik beceneve a Nurmi. Nem fogod elhinni: azért, mert gyors. (Paavo Nurmi hajdan olimpiai bajnok futó volt.) Szóval imádom. Pedig csak annyit tudok róla, hogy baromi nagy, és irtózatosan fekete. Meg annyit, hogy a megmaradt példányokkal többnyire nagyon mostohán bánnak. Láttam Bivalyt például Nagykanizsán. Nehezen hittem a szememnek. Mindíg, mindenütt azt hallottam, hogy mennyire ez a dunántúli város az egyik ucsó bástyája a gőzösök renoválásának. Hát mit mondjak. Az állomáson kihelyezett 424-es nem igazán erről tanúskodott. De nem lehetnek különösebben büszkék magukra a Tokajiak sem. Ott is kezd összeroppanni a technika. Állítólag Cegléden, és Szolnokon viszont szépek. Nagyon szeretném mindkettőt megnézni. Lehet, hogy tavasszal lesz is belőle valami. Esetleg hamarabb, ha Kisczakó topictársunk elvisz…:)

Az ilyen unalmas őszi estéken meg majd nekiülök a gépnek, és a régi anyagokból röttyintek valami unalmasat. Mondjuk olyat, amit azért talán érdemes a hozzám hasonló koromfertőzötteknek megnézni. Mondjuk ezt. LGT-424-es csatahajó, a Mozdonyopera című lemezről. Reszketős, homályos, felvételekkel. Klip unalom ellen…

Utóirat: azért baromi büszkék vagyunk az U-20-as válogatottra, nem?

Most egyedül volt (ha nem számítom magamat) és éppen a 109,109-et várta. A gőzmozdonyt, amelyik ugyan vagy harminc évvel idősebb nála, mégis jobban néz ki, mint ő. Sőt: sokkal jobban. A 109-et, amelyik most Ausztriába megy. Irigyli a lokomotívot, mert ő még a szomszéd kocsmáig is alig tud eljutni. De ide, a töltés mellé azért kibicegett. Tudta, hogy mikor kell érkezni a zöld pöfögőnek (naná, haverja a hajdani fűtőház hajdani TMK-sa, aki most a turistákat kalauzolja a Vasúttörténeti Parkban), és azt is sejtette, hogy a masiniszták majd leintenek neki a vezérállásból. Vagyis megéri itt vacogni. Csak ez a rohadt csikk ne füstölne az orra alá.

Tudod öcsi (ezzel a megszólítással jelezte felém, hogy életem eddig majdnem négy évtizede még nem jogosít fel arra, hogy felnőttnek érezzem magam), ez a gép nem magyar, hanem labanc, legalábbis náluk pakolták össze. De már annyira régen van itt, hogy nyugodtam gondolhatjuk magyarnak is. Ha Fábri Peti nyomja neki, simán viszi még a százat, igaz kilencven fölött hangos kissé. Egyszer vezettem is -húzza ki magát büszkén. Akkor is baromi hideg volt. A baloldalam majd lefagyott, ott jött be a cúg. A jobbom viszont (ami a kazán mellett volt) majdnem elolvadt. Öcsi, az volt ám a szép. Karcsi bátyám, a vezér személyesen engedte meg, hogy meghúzzam a gázkart. Még le is fényképeztek, de valahogy fényt kapott a film.

Azután megjött. A 109-es. Tényleg szép volt. Zöld és fekete, a kerekei meg pirosak. Komolyan jól nézett ki. A masiniszták meg tényleg integettek. Az öreg tanár meg csak mosolygott bárgyún. Azt hiszem, ott és akkor nem is érezte annyira szerencsétlennek magát.

Utóirat: a tanár egyébként lehetne kiöregedett pop énekes, fodrász, vagy elcsapott médiás is. A mozdony meg tényleg kiment Ausztriába. Ezen a nagyon amatőr videón megnézhető, hogyan. Íme:

dezsizola

Szépségek, és szörnyetegek

Ma reggel arra ébredtem (hogy csörgött a vekker, de nem ez a fontos), szóval arra, hogy esik az eső. Gondolom hasonlóan riadt fel még pár millió ember ebben a kicsiny országban. Ráadásul baromi hideg volt, úgyhogy kénytelen voltam belátni, hogy az idősebb hölgyekről elkeresztelt nyárnak vége, és itt az ősz. Az évszak, amit mindennél jobban utálok.
Számba vettem hát (a zsemlét, de nem a fontos), hogy a mi a csodát is csináltam ezen a nyáron, ami valahogyan köthető a mozdonyokhoz. Kenegettem a Parkban a 480-ast olajjal. Mondjuk ez azért nem oly nagyon izgis téma. Ja, és körbeautózgattam az országot, és filmezgettem az állomásokon kiállított gőzösöket. Unalom ellen (és azért, hogy gyarapodjon a blog) pár élmény. Nem lesz mindig szívderítő.

Hatvani sokk

A fél gyerekkoromat a hatvani állomáson töltöttem. Ez mondjuk nem igaz, viszont jól hangzik. De évente két-három esetben rácsodálkozhattam az impozáns állomásra, meg a rengeteg vonatra. Hallottam, hogy őriznek itt egy Trumant (411), és egy Bumbardot (520). akkor még nagyon az elején voltam a mozdonyvideós őrületnek, és komolyan vettem, hogy felvételeket készíteni a MÁV területén csak engedéllyel lehet. Úgyhogy félve mentem be az üzemi területre (ha esetleg ezért utólag megbüntetnének, akkor természetesen nem voltam bent, csak az irodalmi munkásságom részeként állt itt ez a mondat). Emlékszem, hogy aggódtam, amikor közeledni láttam valakit MÁV szerkóban. Persze mindenki nagy ívben tett rám, így pár felvételt tudtam készíteni a két öreg lokóról. Mit mondjak: a Truman úgy néz ki, mintha bombatalálatot kapott volna, a Bumbardo meg (amit akkor még Bunwaldonak mondtam, éljen a nyelvtudás) úgy, mint egy lezuhant repülő, amit pár év alatt körbenőnek a liánok. Komolyan én szégyelltem magam azok helyett, akinek karban kellene tartaniuk ezeket a monstrumokat. A kirándulás emlékét ez a filmecske őrzi.

Ajkai örömök

Nem tudom, hogy az olvasók közül volt-e már valaki másnapos. Gondolom, hogy nem, ezért elmondom milyen. Felkelsz, és a mozgástól nekikezd nyilallni a fejed. Fáj a gyomrod, és ha valaki rágyújt fél kilométeres körzetben, azon nyomban öklendezni kezdesz. Na nagyjából ilyen állapotban voltam, amikor elhatároztam, hogy elutazom Ajkára, lefilmezni a Csingervölgy nevű mozdonyt. Szerencsére a feleségem (áldassék a neve) ott ült mellettem, és vicceket mesélt (mondjuk elég sz-ul), hogy el ne szunnyadjak vezetés közben. Bevallom Ajka külsőnél már kezdtem bánni, hogy elindultam, ahelyett hogy a sebeimet nyalogattam volna…
Azután nagy nehezen ráleltünk a mocira. Mit mondjak: kis híján elmúlt a fejfájásom. A gép is csillogott, meg a környezete is. Legszívesebben lefeküdtem volna az árnyékába alukálni kicsinykét.
E helyett nekikezdtem filmezni. Íme az eredmény.

Teszem csendben hozzá: a képeket többnyire lassítanom kellett, mert abban az állapotban eléggé remegett a kezemben a kamera.

Rettenet Somogyszobon

Baromi meleg nap volt, amikor leruccantam Somogyszobra. A falu honlapján büszkén emlegették, hogy van ám nekik egy mozdonyuk. Na mondom, akkor lessük meg. Gondoltam a falusi öntudat (magam is kisvárosban nőttem fel, tudom milyen az) nem engedi az ottaniaknak, hogy ne ápolják a település büszkeségét, a gőzöst. Az már kissé gyanús volt, hogy az állomás kerítése itt-ott hiányzott. Az is eléggé meglepett, hogy a “kerékpárt az állomáson tárolni tilos” felirat alatt ott pihengettek a dolgozók biciklijei. Ezek után attól tartottam, kissé vacak állapotban lesz a mozdony is. Csalódnom kellett. Ugyanis nem kissé, hanem cefetül vacakul nézett ki. Az volt az érzésem, hogy ha szegényt valaki oldalba rúgná, három dolog történhetne:

• beszakadna a talpától a lemez (ahol még van)
• felborulna az egész gép
• leesne a főkeretről a sátor.

Nem is igazán értettem, hogy kinek jó ez így???? Hogy a fenébe nincs a faluban három olyan lakó, aki kissé rendbe tartaná a cuccot. Csak az nyugtatott meg, hogy láttam: van akinek ez az ideális állapot. A csövekben lakó darazsak szemmel láthatóan kiválóan érezték magukat.

Voltam még pár helyen, és előfordult, hogy jól néztek ki a gépek, de azért -sajnos- nem ez volt a jellemző.
Ja, és a minap ígértem a pakurásról egy anyagot. Sajna a velem született bénaság miatt még mindig nem tanultam meg a feltöltést, úgyhogy link.

Napsugaras jóéjszakát mindenkinek!

dezsizola

Bevallom, hogy még a mindennapi munkámat is (amiből élek) hanyagoltam volna, hogy ott lehessek a 324-es óbudai útján. Ezzel a géppel ugyanis még sosem utaztam, és végtelenül kíváncsi voltam, hogy az egyetlen megmaradt, működő  járgány ebből a típusból hogyan üzemel.

Szerencsére nem késtem le az indulásról. Amikor délután kettő körül beértem a Füstibe, már ott füstölgött az öreg vasdarab. Annyit tudtam róla, hogy 1915-ben született, és még egy évtizeddel ezelőtt is rendszeresen vonszolt nosztalgiavonatokat a Balatonra.

Meg azután hallottam róla pletykákat is, például, hogy a kabai cukorgyárban annó kis híján kinyírták, mégpedig úgy, hogy kazánnak használták. Na ezt elmagyarázom. Mondom, én is hallottam, nem tuti hogy igaz. A kabaiak meg nyilván nem reklamálnak majd, a gyárat a fantasztikus magyar fejlődés jegyében éppen akkor zárták be, amikor elkezdett emelkedni a cukor ára. De a “hogyan tegyük tönkre a magyar termelőüzemeket” című népi játék nem a blog témája. Szóval állítólag ez a mozdony ott dolgozott. És amikor kivonták a forgalomból kimaradt x millió liter pakura. Ez pedig veszélyes hulladék, tehát ártalmatlanítani kellett volna. Az meg pénzbe kerül. E helyett a gyár okosai inkább úgy döntöttek, hogy elégetik a 324-ben. Csakhogy kissé gyorsan akarták ezt megtenni, és majdnem megfőzték a kazánt. Na ennyit a pletykák világából. Akár igaz is lehet.

Szóval, a gépet most a História Bizottság ülésére gyújtották be. Kissé kellemetlenül is éreztem magam a terepmintás rövid gatyámban a sok öltönyös között, de hát én arra számítottam, hogy olajos leszek, ahhoz meg nem kell a szép ruha. Az is lettem. A jó öreg 324-et ugyanis betyárul lekenték a túra előtt. Mondjuk szép is volt. Szóval, szorongattam a kis kamerámat, és vártam az indulást. (Itt jegyzem meg, hogy az útról készített, tíz perces videót hamarosan láthatjátok ugyanitt.)

A vezér ezúttal Mojzes Károly volt. A múlt szombaton ő vitte a 204-est Jászapátiba. Társa ezúttal Fábri Peti lett, aki meg Ausztriában volt a múlt héten a 109-essel. Szóval a vezérállásban parádés volt a szereposztás. A csapat harmadik tagja egyébként Kalmár Dani volt.

Azután neki indultunk. Hát mit mondjak: a 109-es kissé csendesebb. Csörgött, zörgött, kattogott, ringott. Volt ott minden. Mondjuk persze az is lehet, hogy a sínpálya sem volt valami fényes. Azt viszont el kell ismerni, hogy a kazán hangja gyönyörű volt. Pontosan olyan, ahogy a filmeken halljuk a gőzösöket “ugatni”. Füttyvadász kollégámtól hallottam, hogy a pakura tüzelés miatt ez a jellegzetes hang.

Baromi nagy élmény volt még  átszáguldani vele a Duna fölötti vasúti hídon. Ott azután kiordíthatta magát. Ekkor éppen húzta a szerelvényt, én meg a mozdony orra mögötti első kocsi végében álltam. Az ajtaját kinyitottam, így olyan másfél méterre voltak a kazánajtótól a kamerával. Mit mondjak: közel jártam a halláskárosodáshoz. De nagyon megérte….

A fényképeket Pénzes Sanyi barátom készítette, ezúton is köszi, hogy ideadta, és még pénzt sem kért érte.