Konkrétan ami miatt leesett az állam, hogy dobozból festve első húzásra fed – aki festett már apró részleteket, az tudja, milyen bosszantó ugyanazt az apró mütyürt akár négyszer is átfesteni, mert a festék nem fed rendesen. Nos, itt nincs ilyen – bármilyen furcsa, a festék az eredeti kiszerelésében használható, és így ecsetelve fed egyből.

Kis műanyag, pipettaszerűen kialakított végű, 17ml-es edényekben érkezik a festék. Akrill alapú, ami azt teszi, hogy vízzel, és a saját retarderével lehet hígítani – és ami még fontosabb, hogy nem büdös. Aki otthon, a lakásban fest, tudja, milyen büdösek tudnak a szintetikus festékek lenni. Na ez nem ilyen.

Tapasztalataim a festékkel a legmesszemenőkig pozitívak: mivel jól fed, határozott ecsetmozdulatokkal lehet dolgozni, nem kell tukmálni, erőltetni a festéket –  ez utóbbiak miatt lesz mindig randa a festés, szalad meg az ecset, fut el a festék. Mostmár nincs ilyen.

Készülő asztalomhoz festettem épületeket először az új festékkel. Először lefestettem a teljes épületfalat az alapszínnel, és erre festettem rá az ablakok, keretek, fa részek, díszítések eltérő színeit. Mintha egész életemben ezt tanultam volna, sikerült nem elrontani a festést, minden klappolt, pedig a kezem a régi, csak a festék volt új.  Egy-egy réteg akár 10 perc alatt is meg tud kötni, attól függően, milyen vastagon fest az ember. Aki türelmetlen, gyorsíthatja a folyamatot hajszárítóval – én is így tettem, amikor kipróbáltam a Vallejo alapozóját egy tehervagonon. Így gyorsítva a száradást szinte azonnal lehet felvinni a következő réteget.

N-es ház kifestve

Alapozott tehervagonok

Még egy fontos dolog: A Vallejo Model Color ecsetelésre van kitalálvan, nem szórópisztolyra. Van a Vallejo Model Air, ami a szórópisztolyos festésre van optimalizálva, én ezt nem használom, nekem a Gunze maximálisan megfelel

Egy tapasztalat: azt mondják a profik, hogy az akrillokhoz nem lehet műanyag szőrű ecsetet használni. Mielőtt a festékekeket vettem, felkerestem pár modellboltot, és volt, ahol ki is nevettek, amikor előadtam, hogy 5/0-ás ecsetet szeretnék venni. Végül egy művészboltban kaptam, az állatszőrből készült ecsetek töredékéért műszálból készült ecsetet. Ezt használom a Vallejo festékeimhez, és nincs panaszom, jól beváltak. Vízzel kimosható belőlük a festék, de ha véletlenül beléjük száradna, akkor a körömlakk-lemosó nem tesz kárt bennük.

Ami külön tetszik a festékekkel kapcsolatban, hogy palettát is lehet kapni a festékhez. Ebből fest az ember, nem az üvegcséből. És természetesen ebben is keveri ki az ember a hiányzó színeket… Saját tapasztalat, hogy lehetetlen nincs: nem vettem sötétbarna festéket, de körülbelül öt percen belül sikerült világosbarnából, feketéből és barnából a nekem tetsző árnyalatot kikeverni. És mivel az üvegcsék vége szemcseppentős, így az ember könnyen tudja adagolnia festéket.

Paletta

A karcsú üvegek kevesebb helyet foglalnak

Szóval, ha valaki most vág bele a modellezésbe, vagy olyan lépésre szánja el magát, mint én, az nyugodtan gondolkozzon el a Vallejo Model Color festékek beszerzésén – nekem beváltak.

Na de mi is az a T-Trak modul? – tehetitek fel a kérdést meglehetősen jogosan. A T-Trak 2001 óta létezik, mikoris egy amerikai úriember, név szerint Lee Monaco-Fitzgerald kitalált egy új és meglehetősen könnyen összeállítható rendszert. A célja ezzel az volt, hogy újabb és újabb embereket hódítson meg a vasútmodellezésnek, méghozzá azzal, hogy kis helyigényű, könnyen legyártható és sokszorosítható modulokat tervezett meg, míg a rá való sínanyag egyszerűen a Kato Unitrack rendszerére épül. De hogy ne csak szöveg legyen, álljon itt egy kép a nem hivatalos T-Trak honlapról, ami jól mutatja meg a koncepciót:

Egy egyenes modul tehát mindössze 308 mm hosszú, minimum 210 mm széles és 70 mm magas. Azaz tényleg kicsi, H0-ban gyakorlatilag egy személyvagon férne el talán rajta, N-ben azért jobb a helyzet. A hossz a sínanyag miatt fontos, pont egy 248 mm-es és egy 62 mm-es standard Kato egyenes sín fér el rajta, illetve lóg le 1-1 mm-t a modul két szélén. Több modult egymáshoz kapcsolni egyszerűen a sínekkel lehet, a Kato sínek híresen jó áramvezetése és stabilitása bőven elegendő az üzembiztos működéshez, ráadásul könnyen szét is szedhetők. Alapvetően kétvágányos modulokról van szó, viszont kétfajta vágánytávolsággal: a kisebbik esetén 25 mm-re van egymástól a két vágány közepe, míg az alternatív esetén 33 mm-re. Utóbbi így pontosan megfelel a Kato duplavágányos sínkialakításának, azaz nem kell a sínek között bajlódni a töltéssel. Ennek okán aztán borzasztó egyszerűen el lehet indulni még a teljesen kezdőknek is, a kis méret miatt pedig hamarabb lehet látványos eredményeket elérni. Mert valljuk be őszintén sokan gondolkoznak többméteres asztalokban, rengeteg vágány, épület, kisebb-nagyobb hegyek kialakításában, csak aztán mindig az elkezdés húzódik, na meg a befejezés. Egy nagy terepasztal elkészítésénél ráadásul még a kezdeti bénázás is meglátszik, jól kitűnik, hogy mi az amit valaki később, immár több gyakorlat megszerzése után készített és mi az amit még az elején. No de ez végülis mindegy is, én inkább azt mutatnám, hogy mit alkottam ma.

Elsőként azonban legyen egy kép arról, hogy a gyakorlatban hogyan is néz ki egy modul. Rajta a vonalak már a sín helyét jelölik.

Alulról is egy fotó, jól látható a négy sarokban lévő szintező:

A szintezők segítségével az asztalra helyezett modulokat egy kis tekerés után gyönyörűen be lehet billegésmentesre állítani.

Először a sínt fektettem le, korábban már bemértem hova is kellene letenni, ceruzával megrajzoltam a falapon a helyét. A rögzítéséhez kétoldalas ragasztószalagot használtam. Nézegettem síncsavarokat is, de nem győztek meg a magasnak, vaskosnak tűnő fejükkel, pedig azokkal biztosan jobban tartanának. Egyelőre reménykedek, hogy így is jó lesz, de majd meglátjuk mi sül ki belőle.

A tervem az volt, hogy a sín mellé kerítés kerül, annak túloldalán egy kis utcácska tipikus brit házsorral. Nem egy nagy durranás, de arra jó, hogy városi környezetben is tudok majd modelleket fotózni. A felső képen már az utat fektetem. Sajnos csak olyat tudtam venni ami nem elég széles a teljes út kialakításához, cserébe viszont mindkét szélén fehér csík található. Úgyhogy előtte egy kicsit meg kellett vágnom, az egyik feléről eltüntettem a fehér csíkot. Egyébként Noch termék, öntapadós az alja, csak le kellett húznom a papírt.

Az út lefektetése után jöhettek a házak. Itt a Metcalfe termékeit alkalmaztam, amik papírból készültek és szerintem borzasztóan jól néznek ki. Durva, mert van vagy 2-3 éve, hogy összeraktam ezeket. Az meg mér durvább, hogy visszakerestem a Metcalfe szóra itt a vonatmagazinon a keresőben és már három éve annak, hogy az ugyanilyen gyártmányú üzletek és állomás építéséről írtam cikkeket. Hogy telik az idő, nem igaz? Mindenesetre arra jó volt az egész, hogy így csak a kétoldalas ragasztót kellett már megint alkalmaznom, így gyorsan ment az utca kialakítása. A házak tulajdonsága egyébként az, hogy járdával is rendelkeznek, így erre sem volt gondom. Bajlódtam viszont mással:

Szintén korábban egy dekor boltban vettem néhány pasztellkrétát Aros Levi tanácsára, koszoláshoz. Ma nekiálltam belőle finom port gyártani, némi csiszolópapír használatával ennyi jött össze, ez azért elég néhány dologra. A háttérben álló Tic-Tac-os doboz tárolási célt szolgál, ebbe öntöttem bele a port. Remekül zár a doboz, kicsi is, könnyen hozzá lehet jutni és ecsettel is egyszerű belenyúlni, úgyhogy tökéletes erre a célra.

A beton kerítés műanyag modellje egy Ratio kitből származik. A képen is látható hogyan néz ki koszolás nélkül: nagyon műanyag hatású, ezt így nem akartam felrakni, úgyhogy megpróbálkoztam némi koszolással. Anno még Levivel beszélgettünk erről a technikáról, meg is mutatta élőben még vagy 2 évvel ezelőtt. A dolog lényege nagyjából annyi, hogy a korábban lereszelt krétaport felviszem száraz ecsetre, amit tudok azt lekocogtatok róla, sima papíron is meghúzkodom az ecsetet, aztán ha már nem fog túlzottan feketén, akkor elkezdem a műanyagon is. Így nem lesz túl sok krétapor rajta, finom hatást lehet vele elérni. Ha meg nem tetszik az eredmény, akkor simán le lehet róla fújni. Amint elégedettek vagyunk, matt spray-jel lehet rögzíteni a port. Alig pár perces meló az egész, nagyon-nagyon meg tudja dobni a látványt. Nem mondom, hogy tökéletes lett, nagyon messze van attól, első kísérletre viszont szerintem elfogadható.

A kerítés persze csak egy része a kis modulnak, még azzal is van melóm, ugyanis fogalmam sincs mivel rögzítsem a helyére, ezzel kapcsolatban szívesen látnék tippeket.
A modulokat szerintem mindig a kis apróságok dobják fel, így aztán elhelyeztem egy korábban vásárolt Hornby telefonfülkét, valamint egy Kato fát. A két autó egyelőre még nincs rögzítve, a fotó kedvéért tettem fel azokat. A terveim szerint még két villanyoszlopot rögzítek (csak előbb meg kellene venni azokat), valamint játszó gyerekeket (Noch) és pár sétáló felnőttet (Graham Farish) helyezek el. A figurák már megvannak, a rögzítés módja szintén kérdéses, nem tudom ennyire apró érintkezési felületeket mivel lenne érdemes ragasztani.
A modul elülső részére szintén betonkerítést tervezek és egy kis betonbunkert a pályamunkásoknak, utóbbit még össze kell raknom szintén Ratio kitből. A többi rész füves lesz elöl, a folytatásban majd ezeket mutatom be reményeim szerint.

A végére egy fotó egy klasszikus brit dízelmozdonnyal, azaz a proto Deltickel, mert nem zárhatom úgy ezt a bejegyzést, hogy nincs a modulkezdeményen valamifajta vasútmodell.
Jelenleg itt tartok, szerintem nem is rossz ahhoz képest, hogy mennyire nem rendelkezek ilyen irányú tudással. Én legalábbis meg vagyok elégedve az eddigi eredménnyel, a lényeg pedig úgyis ez.

Ilyen tokból eddig kettővel rendelkeztem, mindkettő a Kato műve és mindkettőben Eurostar van: a nagyobbik a 8 kocsis alapszettet tartalmazza, a kisebbikben a kiegészítő 4 kocsi van. Kinyitva így néz ki:

Őszintén szólva imádom: egyszerű patent tartja helyén a fedlapot, a járművek pedig biztosan vannak a helyükön, a szivacs jól tartja azokat, ugyanakkor könnyedén ki is vehetők. A felragasztható alkatrészeknek külön kis lyuk lett kialakítva a jobb szélen. Egyszerű és praktikus csomagolás és sokkal kisebb macera van vele mintha mindegyik járműnek külön műanyag doboza, abban további műanyag tárolója lenne. Ha belegondolok, hogy btx barátom mennyi ideig küzd azzal, hogy a komplett ICE szettjét kiszedje a dobozából majd játék után visszarakja…

A problémával azonban nem csak ő küzd, hanem én is, egyszerűen utálom a ki-be csomagolást. A fentebb említett tároló a teherkocsiknál jól bejött, de mozdonyoknál, motorvonatoknál valahogy nem praktikus. Úgyhogy fogtam magam és megrendeltem a 10-214-es számú Kato book case-t, amit 8 kocsi tárolására hoztak létre.

Kinyitva a tárolót a fenti kép tárul a szemünk elé. A matricacsomag a feliratozáshoz jól jöhet, jobb oldalon pedig látható a teljesen kitöltött szivacs. Ebben előre kivágták a járművek helyét, könnyedén kiemelhetők belőle. Nyilván ha valaki csak 2 vagy mondjuk 6 járművet szeretne beletenni, akkor a fennmaradó helyeken célszerű a szivacsot benne hagyni a stabilitás érdekében.

Ki is vettem kettőt, hogy megmutassam hogyan is működik a dolog. Egyszerű és nagyszerű. Ráadásként itt is kialakítottak egy lyukat az apróságoknak. Nem mellesleg többfajta méretben is megvásárolható ez a tároló, én a legnagyobból vettem egy darabot.

Járműgyűjtők fejébe azért szöget üthet a gondolat, hogy hát a modellek nem ugyanakkora méretűek, mi van akkor ha nem fér bele a jármű, esetleg lötyög benne. A lenti kép is demonstrálja, hogy nyilván én is így jártam amikor a Class 170-esemet próbáltam meg beletenni a tokba.

Szóval ez így bizony nem jó. Nagyon nem. Most akkor mi legyen?
Első körben az jutott az eszembe, hogy kicsit megnövelem a lyukat, kivágok egy kis részt belőle és így szépen akkor befér majd a modell. Mondjam, vagy kitaláljátok? Nem jött össze. A kivágás helyett ugyanis faragás lett, nem tudtam normálisan elvágni szikével a szivacsot, így aztán érdesebb felületet kaptam annál mint amit reméltem. Bár a motorvonat már belefért abba, egyáltalán nem voltam megelégedve a megoldással. Úgyhogy cselhez folyamodtam, azaz jött a második verzió:

A Class 170-es alapból műanyag dobozban, azon belül pedig nagyon hasonló szivacsban érkezik. Úgyhogy gondoltam kiszedem a dobozból a szivacsot és azt teszem a tárolóba. Így legalább nem kell faragnom.
Az ötlet majdnem jó volt, az egyetlen apró bibi az lett, hogy persze a jármű szivacsa hosszabb mint a doboz szélessége, így az sem fért bele. Úgyhogy azt is vágnom kellett, de ez már jóval egyszerűbb meló volt, mondhatnám itt már nem számított a vágás minősége, sem a ferdesége. Bár alapból a zöld tokon belül van egy vékony szivacslap, azt is kivettem és a jármű eredeti dobozában található vékony lapot is levágtam aljnak, ezt is láthatjátok a fenti képen.

Pár perccel később már jelentősebb mennyiségű szemetet halmoztam fel, de bekerült a tokba egy kétegységes Class 170-es és egy háromegységes Class 159-es. Gondolom a problémát ti is látjátok: gyönyörű szép lyuk van a két vasútmodell között ahova persze már egy újabb kocsi nem fér be. A megoldás is látható a képen, de arról is készítettem egy újabb fotót:

A vonatokat egymásra csúsztattam, a tetejét pedig kitöltöttem megmaradt szivacsdarabokkal, így aztán csúszkálásmentesen hevernek a szivacsok a tokban. Jöhet is a fedőlap:

Aztán már csak a polcra kell tenni:

A tapasztalatból okulva azt hiszem beszerzek még néhány ilyen dobozt magamnak, na meg a címkéjét is megcsinálom majd.

Nos. Mi most a kezembe kerül, az nem más, mint öt darab fotómaratott lapka, amelyen terepasztal-kiegészítők vannak. Konkrétan van kerti bútor, sörpad, raklap, páfrány és asztalosműhely-belső. Nos, engem ez utóbbi kettő izgatott fel igazán. Hogy miért? Le is írom…

Nemrég jelentek meg különféle kiegészítő-gyártók kínálatában a lézervágott papírból készül növények. Páfrány, vízparti növények, de még tavirózsa is. Közös ezekben, hogy mind papírból van, és az áruk is igen magas. Előbbi azért nem túl jó, mert megszívja magát a levegőben található nedvességgel, utóbbi pedig káros a pénztárcánkra. A ZoltaN-féle páfránnyal ilyen probléma nincs. Mivel rézből van, festés után a helyére ragasztva megáll, akár nedves a levegő, akár nem. Előnye még, hogy mivel vékony rézlemezből van maratva, jóval részletesebb, ezáltal látványosabb növényekkel lehet a terepasztalt díszíteni. Mondjuk az már most, még beépítés előtt látszik, hogy festeni csak szórópisztollyal ajánlott, mert az ecset tönkreteheti az apró részleteket. A páfrány nekem nagyon tetszik, hamarosan a kapott szettről írok egy hosszabb lélegzetű írást, amelyben megmutatom, mit sikerült a lapból kihozni.

A másik kedvencem a rézlapok közül az asztalosműhely-berendezés. Hívjatok zöldfülűnek, tudatlannak, de én ilyet még nem láttam N-es méretarányban. Komplett asztalosműhely, gépekkel és szerszámokkal együtt. Gyanítom, hogy nem ez lesz a slágertermék, mert ennek az összeállítása nem kis kézügyességet igényel. Azonban már a rézlapról látni lehet, hogy aki ezt összerakja, egy ékszerrel gazdagítja a terepasztalát. Így postolás közben jutott eszembe, hogy az asztalosműhely-berendezések teherautó-rakományként sem nézhetnek majd ki rosszul, így kicsit nagyobb a felhasználási területe.

A nagyobb méreteket kedvelők miatt le kell írnom, hogy amikor beszéltem a készítővel, említette, hogy TT és H0 méretben is gondolkozik a kiegészítők piacra dobásán, de elsőre – mivel Ő maga is N-es modellező – a valóságnál 160-szor kisebb méretben gondolkozik.

Árakról még nem tudok hírt adni, és arról sem, hogy merre lesznek kaphatóak a termékek. Egyenlőre a termékekről a http://zoltan1160.blogspot.com/p/kiegeszitok.html olalon lehet informálódni, de én is ígérem, ha valami új információhoz jutok, akkor itt beszámolok róla.

Azért írtam neked mivel nemrég olvastam hogy az egyik olvasó beküldte a terepasztal tervrajzát és ti tanácsokkal ötletekkel láttátok el hogy milyen módosításokat lehetne végrehajtani rajta. Mi is építünk már egy ideje egy terepasztalt, de igazából még mivel viszonylag könnyen módosítható állapotban van ezért szeretném ha elmondanátok a véleményeteket esetleg jó ötleteket is adhatnátok a munkához.

A terepasztal 4500mm x 1500mm-es “H0″ méretarányban. Úgy lett tervezve, hogy függőleges helyzetbe felhajtható legyen. A vázszerkezet hegesztett zártszelvény, merevítésekkel. Erre a szerkezetre került a fa szerkezet.
A terepasztal hegyvidéki hangulatú tájjal rendelkezik és külsőleg MÁV stílusjegyeket fog hordozni magán. Ez főleg annak köszönhető, hogy nagy rajongója vagyok mind a Magyar Államvasutak járműállományának, mind a magyar vasúti tájnak, de az általunk megálmodott pálya alapjául semmilyen magyar pályaszakasz sem hasonlított volna ezért ezek lemásolásáról letettünk. A terepasztalt családommal együtt építem. Ez a harmadik terepasztalunk és eddig a legnagyobb is.

A látványterv nem teljes mivel sajnos nem tudtam hogyan tudnám a nem a pályaszakaszhoz tartozó magasságot beállítani, de remélem így is el tudjátok majd képzelni milyen is lesz ha készen lesz. A fotókon a hegyen elhelyezkedő állomás a rá rajzolt pályaszakasszal ellentétben a tervrajzon látható marad, csak még nem sikerült az asztalon módosítanom a rajzokat. A terepasztal analóg vezérlésű lesz négy FZ1-es trafóval lesz táplálva. Az egyik trafó a külső kört és a nagy pályaudvar külső két vágányát fogja vezérelni, a második a belső nagy nyolcas kört és a nagy állomás belső két vágányát, a harmadik a hegyi állomáshoz felvezető vágányzatot és a kis állomást egészen a 40 cm-es nagyobb híd utáni váltóig, ami a hegyi pályaszakaszt köti össze a nagy belső körrel, a negyedik pedig a terepasztal jobb oldalán elhelyezkedő raktárvágányokat a fordítókorongot és a hozzá tartozó fűtőházat fogja kiszolgálni. A fűtőház egy része a mögötte emelkedő töltésben foglal majd helyet.Mivel a terepasztal még könnyen módosítható állapotban van ezért kértem a segítségetek.

Ezek a képek mutatják a jelenlegi állapotot:

Egy terepasztalt, modult, dioramat nagyon fel tud dobni egy szépen, élethűen elkészített környezet, növényzet. A növényzet egyik legfontosabb és lényegében mindenhol megtalálható formája a fű.

Nem nagyon emlékszem még olyan terepasztalra ahol fű bármilyen megoldással ne lett volna. Nagyon sok féle képen lehet füvet ‘modellezni’ attól függően, hogy kinek milyen elvárásai vannak, mit enged meg a pénztárcája. A legegyszerűbb ha zöldre festjük a pálya alapját képező lapot. Ha a textúrán is akarjuk érzékeltetni a fű egyenetlenségét, akkor olcsó megoldás lehet a színezett fűrészpor. Egy igazán szép megvalósításnál azonban elvárjuk, hogy füvet úgy lássuk mint az életben, külön, külön szép katonás rendben álló fűszálanként. Sok helyen lehet kapni már előre gyártott fűszőnyegeket, amik nagyon jól utánozzák a természetes gyepet. Lehet kapni nyárias, őszies szín változatokat, találhatók erdős, fás területekhez avar utánzatok, mezőkhöz virágokkal színesített fűszőnyegek, stb. Gyakran azonban nem lehet ezeket használni, mert olyan a domborzat, hogy a szőnyeget nem lehet ráfeszíteni, vagy annyira változatos terepet akarunk, hogy túl egyhangú lenne az előre elkészített talaj.

Ilyenkor kerül előtérbe a külön csomagokban kapható szórható fű. Aki már látott ilyen szórható füvet azt tudja hogy az a rengeteg kis fűszál úgy össze van állva mint egy vatta pamacs. Ha ujjaink közé vesszük és elkezdjük szórni akkor, azzal szétlazítjuk a fűszálakat, de attól még nem fognak az ég fele nőni. Az egész olyan lesz mintha egy hatalmas tehéncsorda letaposta volna (persze gyakorlattal és kellő ügyességgel ennek a minősége is növelhető). Akkor hogy készítsünk kellően élethő mezőt? A válasz: statikus elektromossággal.

Sok külföldi és magyar internetoldalon írtak már ilyen megoldásokról, tehát nem a spanyolviaszt akarom feltalálni, csak azt akarom bemutatni, hogy az egyik ilyen helyen megadott megoldással milyen eredményt tudtam elérni. Először is néhány szót a működési elvről (Megpróbálom tudásomnak megfelelően leírni az elvet. Ha valami nagy blődséget írnék, elnézést, a javítást szívesen veszem.), vagyis arról hogy mitől gondolja majd a fű, hogy neki felfele kell növekednie.

Mindenki biztos emlékszik az általános iskola fizika órájának azon kísérletére (vagy az öregebbek Öveges professzor kísérletére), amikor egy PVC rudat gyapjúval megdörzsölve a rúd az asztalon levő papírdarabkákat magához vonzotta. Másik ide passzoló esemény lehet, amikor kellő szigetelt cipőben a műszálas pulóverünket lehúzva a pulóver magához vonzza a hajunkat. Nekünk pont ez kell. A jelenség titka a statikus elektromosság.

Az elektromos töltés vagy pozitív vagy negatív lehet. Erre az erőtérre is érvényes a mágneses térnél lévő szabály, az azonos töltések taszítják, az ellenkezők vonzzák egymást. Az elektromos erőtér ezek között a töltések között hat. Minél nagyobb a két töltés között a különbség, annál nagyobb ez az erőtér. Ha meg tudjuk oldani, hogy a fű a talajon felvegye az egyik töltést a fűszóró meg a másikat akkor az erőtér nagyságától függően bizonyos távolságból a fűszóró megpróbálja magához vonzani a füvet, így az lényegében az erőtér erővonalainak megfelelően beáll (akár csak a vasreszelék a mágneses térben). Egyes modell gyártók erre rájöttek és megpróbálták ezt kihasználni és céleszközöket gyártanak. Sajnos ezek elég drágák így okos modellezők elkezdtek maguknak építeni.

Ha már barkácsolunk, akkor nem mindegy miből mit csinálunk. Volt valaki olyan élelmes, hogy rájött, hogy nem kell teljesen új eszköz fabrikálni, hisz az elektromos légycsapók pont ugyan ezt az elvet használják ki. Csak a csapó rész helyett egy szóró részt kell az eszközhöz építeni. És itt jöjjön a konkrét eszköz építés (sajnos az építés közben nem csináltam képet így csak a végeredményt tudom megmutatni).

FIGYELEM! Csak az kezdjen bele egy ilyen átalakításba aki kellő tudást érez hozzá (egy kis villamos ismeret, forrasztási ismeret mindenképpen kell). Ha valaki nem biztos a dolgában az inkább keressen az ismeretségében hozzáértő segítséget. Használat során a nagy statikus feszültség (Nincs elég nagy multiméterem így ennek az eszköznek a kimenetét nem tudtam megmérni, de akár több ezer volt is kialakulhat!!!!) miatt sok helyen figyelmeztetnek (így én is így teszek), hogy hallókészülékkel és pacemaker-rel rendelkezők kerüljék a készülék használatát.

Internetes keresések után egy ilyen átalakításhoz a Teleshopban kapható légycsapót javasolta valaki (de természetesen más hasonló termék jó lehet). A légycsapó egy nyélből és egy rácsos ütő felületből áll. A nyélben van az elektronika, a csapó rész pedig három fémhálóból áll, amik szendvicsszerűen vannak összeszerelve úgy, hogy a középső réteg el van szigetelve a két külsőtől. A nyelet szétcsavarozva a csapórész könnyen eltávolítható. Az említett 3 fémhálóból a kettő szélső össze van elektromosan kötve, szigetelt vezetőkkel az elektronikán egy közös pontra vannak forrasztva. A középen levő háló egy csupasz vezetékkel van az elektronikához kötve. Ezeket a huzalokat csak le kell vágni (vagy forrasztani) és a rácsok az őket körülvevő műanyaggal már mehetnek is a kukába (vagy újrahasznosítás reményében a szekrényünk mélyére). A középső rács forrasztási pontját meg kell jegyezni, mert ez az eszköz veszélyes pontja, használat során az ehhez kapcsolódó fémes dolgokat nem ajánlott megfogni. A szigetelt vezeték helyére  (ehhez volt kötve a két külső rács) forrasztani kell egy jó hosszú szigetelt vezetéket, amit a megmarad nyél burkolatán ki kell vezetni. Venni kell egy fém szűrőt, aminek a nyelét le kell vágni, csak annyit kell hagyni belőle, hogy biztonsággal, jó erősen a műanyag nyélhez lehessen rögzíteni (mivel a szűrő a nagyobb potenciájú ponthoz lesz kötve ezért valami jól szigetelő anyaggal kell rögzíteni -pl. a meleg ragasztók is jók-). A szűrőhöz megfelelő, stabil villamos kontaktust biztosítva forrasztani kell egy vezetéket, aminek a másik végét az elektronikán a középső rács pontjához kell forrasztani. Ha ezzel megvagyunk, újra összeszerelhető a nyél. 2db AA-s 1,5 V-os elemről működik. Működtetni a nyélen levő gombbal lehet.  A nyélen kivezetett hosszú vezetéket egy beragasztózott területhez kell érinteni (pl. egy szöget vagy egy tűt kell szúrni a ragasztózott területbe és ahhoz kell kapcsolni a vezetéket). Amíg nyomva tartjuk a gombot, addig van elektron utánpótlás (a szűrőből kihulló fűszálak csökkentik a szűrő elektron többletét, ha ezt nem pótoljuk, akkor a potenciál különbség megszűnik), így addig képes a szűrő vonzani a kipotyogott fűszálakat.

Működés közben:

Régi, kézzel szórt füvezés:

Statikus szóróval újra füvezett képek:

Ugyan csak az interneten láttam azt az ötletet, hogy külön kis fűcsomókat lehet előre csinálni. Olyan anyagot kerestem, ami magához rögzíti a fűszálakat, de később felszedhető és tetszőleges helyre telepíthető. A választásom az üvegfestékre esett. Zöld színű festékből különböző formájú kis foltokat készítettem egy sík felületen, amire rögtön rászórtam a szóróval a füvet. Az üvegfesték száradása után a kis pöttyöket felszedtem, az eredmény ilyen lett:

Összességében nekem bejött ez az átalakítás. Nem túl bonyolult amit módosítani kell és árban verhetetlen. (2000-2500 Ft-ból meg van) Az eredmény engem meggyőzött. Aki keveslené az eszköz erejét, az egy kicsit tuningolhat is még az interneten megtalálható ötletek alapján (pl. nagyobb bemeneti feszültség, kondenzátor cserék), én nem látom egyelőre szükségességét. Ami utólag jutott eszembe, hogy a szűrő csatlakoztatását valahogy oldhatóra kellett volna kialakítani, így cserélni lehetne a szóró fejet attól függően, hogy milyen helyen kell használni.

]]> http://www.vonatmagazin.hu/2010/10/statikus-fuszoro-keszites/feed/ 9 http://www.vonatmagazin.hu/2010/09/palyaterv-velemenyezes/ http://www.vonatmagazin.hu/2010/09/palyaterv-velemenyezes/#comments Thu, 30 Sep 2010 12:46:11 +0000 IST http://www.vonatmagazin.hu/?p=20456 Kaptunk egy levelet az egyik olvasónktól: Gábor egy H0-s terepasztalt szeretne építeni magának. Elkészített egy pályatervet, azonban mivel nincs tapasztalata ilyen téren, gondolta megkérdez minket mit lenne célszerűbb másképpen megoldani, hol okozhat nehézséget a vonatközlekedésben a terve, nincsenek-e túl közel a vágányok egymáshoz, elfutnak-e a vonatok az ívekben, ilyesmik. Én pedig arra gondoltam, hogy az ő engedélyével kiteszem ide a honlapra és megkérlek titeket, hogy mondjatok róla véleményt. Emellett megkértem őt, hogy írjon néhány mondatot arról, mit is képzelt el, ugyanis ez fontos lehet a pályaterv megértéséhez. Hajtás után jönnek az ő gondolatai, valamint a tervek.

“Összeszedtem a gondolataim, és a következő lenne a megalomán terv: a helyszín Budapest egyik fiktív, külső, modernebb kerülete lenne, napjainkban, egy vontatási teleppel, villamosított fővonallal. Az alap mint mondottam crash egyik H0-s terve volt, azt bonyolítottam meg rendkívül, például úgy, hogy a rejtett állomáson tárolási és fordítási lehetőség is van (cirkalmasabb mint a felszíni).

Az 1. kép lenne a felszín és a rámpák, a 2. pedig a rejtett. A 3. kép a 3D-s nézet, ami nem teljes: egyrészt mert nem tudom építek-e alagutat végig a jobb oldalon, másrészt a város lemodellezéséhez sincs 3D-s tárgyam a programban, fejben úgy-ahogy megvan. Tapasztalatom nulla, úgyhogy kéretik belekötni mindenbe, ami per pillanat nem valósítható meg. Azt hiszem az első a felhajthatóság…
Azt már megkaptam, hogy inkább dioráma, de tudatosan terveztem ilyenre.”

Fábián Gergely vagyok, 18 éves tanuló. Budapesten élek és kedvenc időtöltésem minden olyan tevékenység aminek köze van a vasúthoz. Most írok ide először de terveim szerint nem utoljára, ugyanis úgy döntöttem, hogy a terepasztalra készült mozdonyokról fogok bemutatókat írni valamint különböző tereptárgyak elkészítését fogom nektek bemutatni. Remélem lesznek érdeklődők, akik szívesen olvassák majd az általam írt bejegyzéseket.  Most szeretnék nektek ajánlani egy hosszabb leírást, ami H0 méretű fa készítéséről szól. Ezt a leírást egyelőre a blogomon olvashatjátok, melynek címe: 

http://hovasutt.blogspot.com/

Üdvözlettel: Gergő

A rendelt cuccok alig néhány nap alatt ideértek, szerencsére az izlandi vulkán miatti késéseknek, csúszásoknak már nincs nyoma, vagy ha van, ez most nem mutatkozott. Mint a fenti képből is látható, a csomagolás majdhogynem bombabiztos, de legalábbis kellőképpen tud védeni külső behatások ellen. Főleg igaz ez a parányi dekóderre. Ezt egyébként crash már tesztelte korábban, jó véleménnyel is volt róla, ezért mertem rá én is beruházni. A cuccokat a motorvonattal együtt bevittem a Moviba, világítást még sohasem szereltem, így legalább azonnal tanácsot tudtam volna kérni a hozzáértőktől. Aztán erre nem volt szükség, több okból kifolyólag sem.

Jól jegyezzétek meg: a papírokat a vasútmodellekhez és kiegészítőkhöz nem azért adják, hogy figyelmen kívül hagyva a tapasztalatra alapozva nekiálljunk a szétbarmolásnak. Ezt a tanácsot így a Class 153 esetén kénytelen vagyok elővenni és ismét figyelmeztetni magamat, hogy legközelebb fogadjam is meg. Európai modellekhez szokott módon ugyanis nekiálltunk az alváz és a motortest közötti rés módszeres nagyobbítgatásához, hogy majd kipottyan előbb-utóbb az alja, ha már úgysincs csavarral rögzítve. Sőt, még a forgóvázakat is lekaptuk alóla, azok aztán tényleg csak lepattintósok. Aztán persze nem akart szétjönni a kasztni. A kísérletezés egészen addig zajlott, amíg meg nem néztem a ledes panelhez kapott egyébként igen részletesen megírt és ábrákkal is illusztrált használati útmutatást. Ami nagyjából így kezdődött: vegyük le a jármű tetejét… Némi káromkodás kíséretében pár másodperc múlva már a tetőtől sikeresen meg is szabadítottuk a járművet.

A brit járművek digitális voltáról tudnotok kell, hogy alig 1-2 éve kezdett el begyűrűzni ez a technika a szigetországba. Előtte csak a nagyon elvetemültek használták, ennek megfelelően a digitális előkészítés maximum azt jelentette, hogy igen, ha van kedved akkor akár bele is forraszthatsz egy dekódert. Csatlakozónak se híre-se hamva nem volt. Aztán szépen lassan elkezdtek ráébredni arra a gyártók, hogy ez így nem lesz jó. A Class 153-as esetén így már azt olvashattam megvásárlás előtt, hogy elő van készítve belső világítás beépítésére (akkor még nem tudtam, hogy ez mit is jelent), valamint dekóderfoglalat is van benne. Szétszedve a modellt kiderült, hogy ez _tényleg_ elő lett készítve. A dekódert egyszerűen csak be kellett tolni a foglalatba a vakdugó helyére (némi erőt igényelt a mutatvány), a világítás paneljét pedig szintén csak bepattintatni a tetőbe miután rádugtuk a dugóját a járműben lévő csatlakozóra. Alig pár másodpercet igényelt az egész, le a kalappal.

A végső összeszerelés előtt egy próbát is tartottunk, hogy egyáltalán működik-e a cucc, bár a világítást a kialakítása miatt nem is lehet fordítva csatlakoztatni. Egyébként működik analóg üzemmódban is, semmi átalakítást nem kíván ehhez.

Itt pedig már összerakva. Kicsit megküzdöttünk a tetőbe való belepattintással, az ugyanis nincs egyértelműen jelölve hogy hogyan is kellene beletenni ahhoz, hogy vissza is tudjuk rakni a tetőt a helyére, de ez nem volt igazából komoly gond. Az nagyon tetszik, hogy a vezetőállás nem úszik fényárban, csak ott van fény ahol tényleg kell lennie.

Így néz ki a cucc immáron otthon, a modulra felpakolva. És jól néz ki, nekem legalábbis bejön. Villogni nem villog, bár nem próbáltam még ki hosszabb, koszosabb pályán.

Egy kép szemből is, ami talán láthatóan mutatja a fényeket. A bal oldali fényszóró teljes kört formál, míg a másik oldalon csak egy vékony csík világít, ezek voltak anno a sztenderd fények a briteknél.

Így visszagondolva némi rutinnal az egész DCC-re való átalakítás és világítás beszerelés nem tarthat tovább nagyjából egy percnél. Teljes mértékben felhasználóbarát a folyamat, aki nem találkozott ilyennel az is össze tudja rakni szerintem. Viszont egy dolog aggaszt, a dekóder erőteljesen melegszik, amit egyelőre nem tudok mire vélni. Majd kipróbálom egy másikkal is, hátha.
Némi árazásról is beszéljünk mert lényeges: a dekóder ára 12,5 font volt ami K.E. 3800 forintot jelentett. A hétvégi események következtében azonban momentán 4400-ra ugrott az ár, így még pont jókor vásároltam. A belső világítás 5 fontomba (KE 1500 HUF, KU 1800 HUF) került, ami meglehetősen barátinak mondható. Legalábbis nekem annak tűnik.

Adva van az alap ovál pálya amin futkároznak a villamosaim. Két pálya, egy külső és egy belső ív, semmi átjárás nincs közöttük. Mivel a bővítési lehetőség ugyanerre az alapkészletre szorítkozik, én elővettem a Unitrack síneket és elkezdtem kombinálni. A célom az volt, hogy a szekrény adta felületet próbáljam meg kihasználni úgy, hogy még a városkép is megmaradjon. A terület ehhez 144*60 centi, ez N-es méretben bőven elegendő, főleg egy villamospálya esetén.

Alapból úgy kezdtem hozzá, hogy az oválpályát kettébontottam és a két egyenes részt egymás mellé raktam. Ez kapásból egy “hihetetlenül hosszú”, 25 centiméteres egyenest szakaszt eredményezett. Egyik felére odaraktam a megmaradó félkört és kicsúsztattam a szekrény szélére (gyakorlatilag ezt láthatjátok az átfogó kép jobb szélén), a maradék félkört pedig elhelyeztem a túloldalon. A kettő között pedig keletkezett egy jó fél méternyi üres szakasz, úgyhogy jöhetett ennek a beépítése. Az alapszett egyik oldalához csatolható néhány műanyag úttest/járda/épülethely, amiket korábban gondosan leszedtem, ezekhez viszont nem tartozik sín. Kipróbáltam milyen lenne ha beilleszteném a többi műanyag alaplap közé és egy kis útdarab kivételével egészen korrektül nézett ki a dolog, úgyhogy össze is kapcsoltam ezeket. Aztán megpróbáltam megfelelő síneket találni az így üresen maradó sínpálya kitöltéséhez.

Az elsőre látszott, hogy a duplavágány halva született ötlet, méghozzá pont a fent említett vágánytávolság miatt. Pedig ez azért lett volna jó, mert a két vágány között is van töltés, így jobban néz ki mint két külön vágány. Persze az alaplapos verzióhoz képest még úgy is szánalmasan gagyinak tűnik, de mégiscsak jobb lett volna. Na mindegy, ez nem jött be, jöhettek a sima szekciók. Két 248 mm-es sín kevés volt hozzá, maradt még némi rés, amelyet a 62 mm-es rövid sínnel próbáltam volna megoldani. Akkor még nem tudtam, hogy a 62-es az, csak felvettem magam mellől a síneket, mondván jó lesz az. Az összekapcsolás sikerült is, viszont a sínek nem értek össze, a rövid sín mindkét felén volt 1-1 milliméter lyuk, amin a villamosom apró kerekei bizonyára nagyot koppantak volna. Összébb húzni a műanyag alaplapok miatt nem lehetett az egészet, úgyhogy a lehető legjobb tevékenység mellett döntöttem: elkezdtem kétségbe esni. Annyira jó volt az elképzelés…

Aztán persze rájöttem, hogy egyszer már valami hasonlót eljátszottam magammal, ugyanis elfelejtettem, hogy a Katonak 62 és 64 milliméteres rövid sínje is van. Naná, hogy a hatvannégyes pöpecül illeszkedett oda. Ennek megfelelően a közeli részt máris letudtam, jöhetett a távolabbi, fal mellett futó szekció.

Erre a részre azt terveztem, hogy a V7-es szettben található double crossovert fogom használni. (Nem tudom mi ennek a szép magyar neve, a lényeg az, hogy a két pálya között keresztben átjárhatnak rajta a vonatok, de mehetnek egyenesen is. Kérlek kommentbe írjátok be!) Ennek segítségével ugyanis kellőképpen mozgalmassá tehető az egyébként unalmas sima ovál pálya, lehetőség nyílik az ide-oda való átjárásra. Emellett még szerettem volna egy kihúzót is, azaz még egy sima kitérőt is terveztem beépíteni. A probléma viszont előjött ismét: a négyes kitérőnél a sínek távolsága 33 milliméter, azaz ismételten csak sok, valamit ki kellett találnom. Elsőre az ugrott be, hogy vannak nekem 15 fokos íveim, azokkal nagyobbra veszem a vágánytávolságot és így simán megoldom a problémát. Ezzel viszont az volt a baj, hogy nem adta ki mégsem a geometriát, nem tudtam úgy beilleszteni ezeket, hogy minden elférjen. Jöhetett a következő ötlet.

A Unitram szettben az ívek két részre bonthatók: ahol kezdődik az ív ott 25 mm-es a vágánytávolság, aztán a 90 fokos ív közepén ez 33 milliméteresre növekszik hogy még véletlenül se ütközzenek össze az egymás mellett elhaladó villamosok, majd ismét lecsökken 25 mm-re. Igen, pont a 33 mm-es résznél bontható ketté, így 45 foknál ha szétszedem, utána “csak” be kell fejezni az ívet úgy, hogy a 33 mm megmaradjon a két sín között. Egyrészt ez nem lett volna egyszerű móka, másrészt pedig ez azzal járt volna, hogy az íves szakaszt meg kell fosztanom az alaplemezektől amivel máris bután nézett volna ki az egész, így feladtam ezt az ötletemet is. Az alaplemezekhez való ragaszkodásom talán amiatt érthető, hogy azok nélkül felesleges az egész szett, sima Unitrack sínekből is össze lehetne dobni az egészet kevesebb vesződéssel, a házakat meg melléjük lehetne szórni. Ez igaz, csak megintcsak oda lyukadunk ki, hogy nem nézne ki jól.

Mindezek után bevillant, hogy 8 milliméter nem egy nagy különbség, ennyit akár össze is lehetne húzni, mi lenne, ha csak a tapasztalat kedvéért kipróbálnám. Az ív befejező részére így odatettem a 248 mm-es egyenes sínből egyet-egyet, a másik felére pedig a kitérőkomplexumot próbáltam. Eredmény? Ahogy a képen is látható, különösebb gond nélkül össze tudtam kapcsolni. Betettem a sima kitérőt is és még mindig rendben volt az egész. Mentem rajta egy-két próbát a villamossal: nyista hiba. Kissé bután néz ki a dolog, némi rés is látható, de köszöni szépen, működik.

A kitérőket bekötöttem, analóg módban ez meglehetősen vicces. A kitérő töltésében van hely a hozzá adott műanyag dugós kábelnek amelyet egyszerűen csak be kell csúsztatni és a töltés alján található bemélyedésben kivezetni. A másik végét a trafóhoz egyszerűen hozzápattintható váltóállítóba kell bedugni és voilá! máris készen van, működik, semmi egyéb drótozást nem igényel. Persze elsőre fordítva dugtam be a vezetéket, nem én lennék ha eltaláltam volna, úgyhogy szétszedhettem és rakhattam össze megint. A négyes kitérőt is egyetlen kapcsoló állítja, vagy az összes kitérő egyenesben áll, vagy mindegyik kitérő állásban. A Kato kontrollerem mellé még egy Trix adja az energiát a villamosoknak, mindkettő jól és megbízhatóan üzemel, bár a Trix helyett inkább majd még egy Katot beszerzek valamikor.

A járgányaim pedig boldogan és elégedetten körözgettek a pályán, végre többfajta utat is be tudnak járni. Kiállhatok velük a kihúzóba és akkor csak egy van a pályán, megcserélhetem őket a két pálya között elegánsan a kitérőket használva, egyedül a polaritásra kell a szokottnál jobban figyelnem, de ez sem túlzott macera. Az épületeimet felszórva pedig megfelelően néz is ki az egész. A Unitram szetthez adott paravánokat a pálya mögé raktam, nekitámasztottam a falnak, így szemmagasságból nézve kicsit feldobja a látványt. Az alig pár darabnyi autóflottámat is elhelyeztem az utakon, már “csak” a fák, emberek, mégtöbbautók hiányoznak, hogy élethűbb legyen a kép. Emellett elgondolkodtató néhány épület beszerzése az üres területekre, valamint az is, hogy azokon a részeken valahogy pótoljam a szürke alaplapokat, csak-csak kellene oda is némi út és járda imitáció. Valamint egy kocsiszín a villamosoknak, az fontos lenne. Meg a zöld Portram villamos a kék és a piros mellé.

Régóta problémám, hogy a szórópisztolyt festés után el kell mosni. De nem a mosás tárgya a probléma, hanem a módszer. Én a pisztolyt úgy mosom, hogy hígítóval és tisztítófolyadékkal addig fújom, amíg fehér lapon nem hagy nyomot, ami a pisztolyból kijön. Ez a folyamat azzal jár, hogy a mosásra használt hígítót nagy nyomáson kifújatom a pisztolyból. A nagy nyomásnak köszönhetően kiválóan porlad a hígító, büdös, és nem utolsó sorban az egészségnek sem használnak egyes típusai.

Régóta kerestem már ilyen eszközt, de mindig lecsúsztam róla az e-bayen, vagy nem volt kapható a boltban, ahol jártam. Most meglett, nem egészen húsz Euró az ára. Ez az edény azt tudja, hogy egy gumi szelepen keresztül bele kell fújni a pisztolyból a hígítót (vagy maradék festéket is). A levegő az edényből egy többrétegű szűrőn keresztül távozik, és az felfogja az edény falára ki nem csapódó anyagokat, ergo a büdös dolgok a tartályban maradnak. Mivel a szűrő mindent kiszűr, bátran próbáltam itthon nitrohígítóval mosni a pisztolyt – az sem hagyott szagnyomot a lakásban.

Az “eszöz”. A szórópisztolyt meg is tartja, így nem okoz problémát, ha le kell tenni azt munka közben.

A hígító az edény alján gyűlik össze. Kiönthető, vagy paírtörlővel kitörölhető. A lényeg: az üvegben
marad, nem a levegőbe porlasztódik.

Amit el lehet még pozitívumot mondani erről az eszközről, hogy mivel van rajta egy pisztolytartó rész, végre van hová letennem a szórópisztolyt, ha épp festéket keverek, vagy mást csinálok. Nekem bevált, ajánlom mindenkinek.

Az alap egy Trix tartálykocsi, amelyhez a birtokomba jutott egy rézmaratott kiegészítő. Korlátok, lépcsők, tisztítónyílás és oldalsó táblák vannak a pakkban, ezeket kell felműteni a kocsira, hogy egy kissé élethűbb legyen. Első lépésként a kocsit szétszedtem: trepni a korlátokkal és fellépőkkel leszerelésre került, a tetőjárda szintén. Ez után levágtam az oldalsó táblákat, és a helyüket szikével és csiszolópapírral eltüntettem.
A tetőjárda rögzítésére szolgáló lyukakat betömítettem Mr. White putty-val. A Tamilya Putty elfogyott, és régebben vettem a Gunze Mr. White Putty-ból egy tubussal, hogy kipróbáljam. Most dolgoztam először ezzel az anyaggal, és megtetszett. Lágyabb, de ahogy az ember elkezdi felvinni, egyből bőrösödni kezd – szárad. Két lépésben tömítettem el a lyukakat, a menetek közt egy órát hagytam, majd másnap 600-as paírral simára csiszoltam az egész tartály felületét. Ezután estem neki a rézlapnak….

A rézlapról az alkatrészeket szikével vágtam le. Tettem ezt azért, mert a rézlap készítője az alkatrészeket tartó csonkokat kikönnyítette, és el tudtam vágni könnyedén. Az esetlegesen megmaradó csonkokat reszelővel távolítottam el. És innentől a mélyvíz…

…első lépésként a korlátokat befuttattam ónnal. Ettől erősebbek lesznek, és a lapos voltukat is elvesztik, mivel az ón nem tökéletesen simul a felületre. Itt két dolgot emelnék ki: az egyik a forrasztóolaj, a másik pedig a türelem. Nem szabad a páka hegyén sok ónt hagyni, inkább többször kell nekimenni a felületnek, mert piszok bosszantó tud lenni, ha egy oda nem illő óngömb keletkezik a felületen. Ez utóbbi eltávolításával kapcsolatban az a tapasztalatom, hogy ha nem jön le egyből a felesleges ón a páka hegyével, nem szabad melegíteni, mert ha az ember az egész alkatrészt átmelegíti, akkor az addigi forrasztások elengedhetnek, és igencsak bosszantó, ha szétesik az egész napi munka. Nekem a felesleges ón eltávolítására a tűreszelő jött be: igaz, pepecs munka, de ha óvatos az ember, nem esik szét az összeforrasztott alkatrész.

Kijelentem, hogy én nem tudok forrasztani, ezért forrasztóolajat használok. Számomra egyenlőre rejtély, hogy mások hogyan forrasztank e nélkül, nekem nem megy. Én a forrasztandó felületeket bekenem az olajjal, és amikor hozzáérintem a forrasztópáka hegyét, akkor az ón befutja a felületeket, és mivel kevés ónnal dolgozom, ezért mikor elveszem a páka hegyét, az ón egyből meg is húz, kihűl. Nem ördöngősség, de gyakorolni kell… Amit el kell még mondani az, hogy gyakran használom a szivacsot a pákahegy tisztítására, ezzel megakadályozva, hogy túl sok ón gyűljön össze rajta, és hogy nekem a 450 fokos pákaheggyel való forrasztás állt kézre.

Az alkatrészeknél gyakori a hajtogatás, és ha vékony a lemez, előfordul – főleg N-ben – hogy eltörik, vagy úgy néz ki, hogy az alkatrész már több hajtást nem bír el. Ekkor nem kell bepánikolni, egyszerűen egy kis forrasztóolajat kell kenni az eltört, vagy eltörni akaró részre, és a forrasztópáka hegyét éppen csak odaérintve egy leheletnyi ónt felvinni. Mindjárt állni fog, mint Katiban’ a gyerek.

A forrasztás mellett a ragasztást is használtam, mert a műanyag és réz alkatrészeket másképp nem lehet egymáshoz rögzíteni. A hagyományos pillanatragasztóval nem jártam sikerrel, azonban a Loctite gél tökéletesen bevált. Kisebb korrekcióra akár még tíz másodperc múlva is van lehetőség. Kötés alatt elhúzhatja az alkatrészt, jó odafigyelni rá.

Hogyan tovább? Ez a forrasztás dolog tetszik nekem, van még mit gyakorolni. A tartálykocsin néhány igazítás van – többek között a pillanatragasztó elhúzta a trepnit, ezt le kell pattintanom, és újból felragasztani, illetve a korlátok környékén van némi tűreszelős javítgatás. Azonban már most látszik, hogy a filigrán rézalkatrészek roppant mód feldobják a kocsit, tehát jobb, ha megtanulok forrasztani rendesen…

Jelenleg egy kilencven fokos, három modulból álló szakasszal foglalkozom. A kilencven fokos rész két vége hagyományos, “lapos” fremo modul-keresztmetszettel készül. a közöttük lévő részeken pedig a töltéses profil van alkalmazva. A kilencven fok úgy néz ki, mintha a vonat egy töltésen menne végig. Node, az építésről is beszéljek… mivel mihamarabb szeretnénk játszani a modulokon, az alábbi dolgot ötlöttem ki: a modult félig késznek nyilvánítom, ha már a Gyuri barátom által szabadalmaztatott szóróanyag felkerült rá, és a sín rögzítve van rajta, le van kövezve, és az elektromosan működik. Mondhatjuk, hogy ebben az állapotában a modul a játékba bevonható.

A post története az első képpel kezdődik: a terep le van szórva darált falevéllel, és lehet nekikezdeni a parafacsíkok fektetésének. A “nagyok” sablon mellett fektetik a síneket, én viszont ezt el akartam kerülni. Mivel a modult asztalos készítette – tehát rendesen meg van csinálva –  úgy gondoltam, jó lesz, ha a sínek alatti rétegelt lemez szélét követve felrajzolom a parafa csíkok helyét, majd arra gondosan eligazítva, minden sablon nélkül felrakom a síneket.

Kkindulási állapot. A parafa-csík egyik oldalának a helye már felrajzolásra került.

A parafa csíkokat leszabtam, és az ív külső részén léávő szélüket 2-3centiméterenként bevagdaltam,
ezzel próbáltam rásegíteni arra, hogy a parafát az ívre minél kisebb erőlködéssel kelljen ráigazítani.

A parafát a rétegelt-lemez alaphoz cianoakrilát-alapú pillanatragasztóval rögzítettem. Ez
megfelelően gyorsan és erősen rögzítette a parafát az alaphoz, gyorsan neki lehet látni a
következő munkamenetnek.

A modul végénél fé centit kihagytam a vágány rögzítésére szolgáló facsavarnak.

A facsavart nem kell tökig becsavarni, csak addig, hogy a sínt a tetejére lehessen majd forrasztani.

Úgy lehet ellenőrízni, hogy a facsavar rendesen be van-e csavarva, hogy odapróbálja az ember a
sínt fölé. Akkor jó,ha alig lehet átlátni csavar teteje és a sínszál alja között. A lehelletnyi résre
a forrasztás miatt van szükség.

A sín rögzítése előtt az elektromos betápot is meg kell oldani. Ez nem áll másból, mint hogy fel
kell forrasztani egy-egy vezetéket a sínszál aljára, és azt a modul aljára átvezetni. Az a jó, ha
minél láthatatlanabbul sikerül forrasztani, és a későbbiekben ezt a  kövezés el tudja takarni.

A sínszálat én pillanatragasztval rögzítem a parafához. Az egyik végéről indulva a sínt
pontosan ráigazítom a parafacsík közepére, és a keresztaljak alá folyatva rögzíten. Öt-tíz
centiméteres szakaszokban lehet haladni.

Így fest a modul, miután felkerült rá a vágány.

Ez a kép három munkafolyamatot mutat meg. Először a parafacsík szélét levágtam éles
szikével 45 fokos szögben, hogy jobban illeszkedjen a töltés oldalához. Majd lefestettem
rozsdabarnával a sínszálat, és a beton keresztaljakat átmostam híg festékkel, hogy a
koszolódást szemléltessem.

A parafa csík, és a “föld” közötti részt lekentem ragasztóval, majd oda homokt szórtam. Ezzel
a kavicságy alól esetlegesen kilátszódó homoktöltést kívántam megjeleníteni.

A homokkal leszórt rész száradás után. Ez után lehet nekikezdeni a kövezésnek.

Akkor most szövegelek egy sort. Az N-es vágányok kövezéséhez én az Auhagen TT-s szóróanyagát használom. Ezt levesszűrőn átszitálom. Ami átmegy a szűrőn, az megy a vágányok közé, ami nem, azt a haverok fel tudják H0e vagy TT vágányok kövezéséhez használni. Egy dologra oda kell figyelni: nekem csak a műanyag dobozos Auhagen szóróanyag jött be, amit zacskóban árulnak az nem jó, mert festett, és engedi a színét. El lehet képzelni azt az arcot, amikor ezzel szembesültünk a klubban…

A kövezés úgy történik, hogy kiszórom a száraz kőanyagot a sínekre, és puha ecsettel eligazítom. Van, aki a sínszálak ecsettel való festése után megfogadta, hogy többet a büdös életben nem fest sínt, inkább alapból rozsdaszínűt vesz. Nos, ha a sínszálak festése unalmas, sziszifuszi munkának tűnik, akkor a kövezés egyenesen eltántoríthatja az embert a modellezéstől. Node vissza a kövezéshez. Nekem van két szabályom, amit betartok kövezéskor: az első szerint a keresztaljakon nincs ágyazatkő – onnan az elhaladó vonatok által keltett rázkódás lesodorja. A másik, hogy a keresztaljak teteje egy kissé kiemelkedik az ágyazat síkjából. Megnéztem az igazi vasutat, és ezt láttam, e szerint modellezek. Lehet, hogy egy frissen szórt, vagy alávert, vagy roppant mód elhanyagolt pálya másképp néz ki, én ezt láttam.
Ha sikerült elrendezni ecsettel a köveket, akkor fixálni kell, ragasztóval. Ez előtt vízzel végigpermetezem a vágányt, hogy a ragasztó könnyebben befolyjon a kavicsok közé. Erre rá lehet segíteni, ha abba a vízbe, amivel a vágányokat lepermetezem, teszek pár csepp mosogatószert. És a végén jön a ragasztó… ez nem más, mint faipari, fehér ragasztó. Márkája tökmindegy, nekem a Plastdur és a Mozaik vált be, a Palma gyenge, a barkácsáruházakban kapható spanyol csoda pedig fehér nyomot hagy. A ragasztót vízzel tejszerűre kell hígítani, és szemcseppentő pipettával a kavicságyat végig kell csepegtetni vele.  A csepegtetésre oda kell figyelni: ha túl magasról esik a kövekre a ragasztócsepp, akkor szétnyomja a köveket, ha túl alacsonyról, akkor nem folyik be rendesen a kövek közé. Az első két centiméter vágány leragasztózása után márt rá lehet érezni arra, hogy az adott hígítású ragasztót, amit sikerült keresni, hogyan kell használni.

Kövezés előtt – hogy a kavicságy a modul szélénél is szabályos legyen – egy krepp maszkolószalag-
darabbal zárom le a modul végét. Ez nem engedi, hogy a modul végénél a kövek leguruljanak,
tökéletes függőleges lesz a kavicságy vége a modul végén is.

Így néz ki a kövezés száradás után.

Nos, annyit mára a modulépítésről. Remélem több ember kapott némi iránymutatást, mint amennyi elriadt a post hatására a modellezéstől. Folyt köv. hamarosan, előbb ki kell az egyik modul kövezését javítani, mert annál a vágány rögzítésére új fajta pillanatragasztót használtam, ami a nedvesség hatására elengedett, és a vágány a benne lévő feszültség hatására elmozdulva széttúrta a köveket. Van ilyen is….

]]> http://www.vonatmagazin.hu/2010/02/vaganyfektetes-ives-modulon/feed/ 1 http://www.vonatmagazin.hu/2010/02/diorama-keszites-kezdo-szemmel-vagy-kezzel-ii-resz/ http://www.vonatmagazin.hu/2010/02/diorama-keszites-kezdo-szemmel-vagy-kezzel-ii-resz/#comments Mon, 15 Feb 2010 22:47:49 +0000 BeGye http://www.vonatmagazin.hu/?p=15674 Sajnos nagyon elmaradtam a sorozatnak szánt dioráma készítésem bemutatásával foglalkozó cikk folytatásával (az első rész itt megtekinthető). Múltkor ott fejeztem be, hogy a vágányzat nyomvonalára leszabtam és leragasztottam az ágyazat alapját képző parafa csíkokat és ráragasztottam a síneket is. Innen folytatnám a leírást.

Mielőtt a síneket felragasztottam elkövettem egy kis terep-előkészítést is. Mivel a kb. 6 mm magas ágyazat magasnak tűnt egy állomás részen így a leendő raktár felőli oldalt 2 réteg (azaz 4 mm) parafával megemeltem, ezzel reméltem elérni, hogy a vasúti személyzet nem töri ki a nyakát munka közben.

A vakvágány végének környékén és utána nem hagytam egyenesen a talajt, hanem egyrészt itt teljesen szintbe hoztam a sínek ágyazatával (tehát 3 réteg parafát vágtam be) másrészt a tervezett ütköző utáni részen a 3 parafa réteget nagyobb lépésekben elfogyasztottam. Ez a parafa lap nagyon hálás anyag. Könnyen bejelölhető, ollóval könnyen vágható. Ha valami nem jól sikerült, akkor utólag szikével könnyen ki lehet igazítani és az esetleges pótlás is észrevétlenül megtehető.

A sínek ragasztása csak ezután következett az előző részben említett vezetékezéssel együtt. A vezetékeket egyszerűen két talpfa köznél a sín aljára forrasztottam. Egyszerű vékony sodrott vezetéket használtam. A sínhez forrasztás nem volt nehéz. Először a kb. 0,5 cm-es szakaszon lecsupaszított vezetéket beónoztam, majd 90 fokkal elhajlítottam. Ezután a flexisín olyan részén, ahol hiányzik a műanyag talpfák közti összetartó beforrasztottam (arra vigyázni kell, hogy nem szabad sokáig bíbelődni, mert a sínszál annyira felforrósodhat, hogy megolvasztja a talpfákat). Mivel flexi síneket használtam nem kellett külön preparálnom a síneket, de normál sínnél egyszerűen kivágtam volna két talpfa közét egy jó szikével. A vezetékek színével megkülönböztettem a sín szálak két oldalát a későbbi bekötést megkönnyebbítve. Mind a két vágánynál elkészítettem a bekötést. A parafa töltésen keresztül kis átmérőjű fúróval lyukakat fúrtam a vezetékeknek így vezetve el a dioráma alá. A következő két kép mutatja a vezetékezést alulról és felülről.

És, hogy miért volt jó, hogy bekötöttem a síneket? Mert ilyen képeket tudok készíteni .

A sínek rögzítése után (az első cikkben már írtam, hogy technokollal rögzítettem a síneket, az íves szakaszt pedig a száradásig gombostűvel rögzítettem) egy kicsit pepecselős meló jött. Lefestettem a síneket, hogy ne legyen annyira műanyag és hogy a sínszálak ne laboratóriumi fémtisztaságot mutassanak. Az általam használt ROCO sínek talpazata szép fekete, ezt én inkább sötét barnára varázsoltam. Mivel ekkor még kevésbé volt kifejlődve a modellező kelléktáram így elővettem a művelethez a gyerekeim temperáját és a legkisebb ecsetüket és kikevertem egy elfogadható színt, amit szépen minden részletre vigyázva felvittem a talpfákra. A két sín együttes hossza kb. 1,3 m, de nem úsztam meg egy óra alatt a bíbelődést. Közben görcsöt kapott a kezem és a hátamat is nehezen tudtam kiegyenesíteni. Ezután jöttek a sínszálak, amivel hasonló képen jártam el. Ha belegondolok, hogy az egész asztallal ezt kell csinálnom rögtön látszódik, hogy ez nem teljesen járható. Később más területen is előkerült a festés nehézsége. Az itt gyűjtött tapasztalatok alapján tervbe van véve egy airbrush beszerzése. Valószínűleg nem sajnálom a pénzt és mindenképpen egy kis kompresszoros készletet szerzek be.

A tempera másik nagy hátránya, hogy szép lassan elkezdett leperegni a sínről . Ekkor már beszereztem modell festéket (Revell – Aqua Color) és ahol lepergett mindig után festettem. Mostanra jórészt kicserélődött már az egész sínszálon a tempera modell festékre. Ráadásul elég jó hatást kelt a többszöri festés, mert mindig egy kicsit más árnyalat jött ki, így nem látszik annyira sterilnek.

A festés után jött a kavicságy kialakítása. Ehhez kétfajta kavicsot használtam. Egy szürke kőzúzalékot (Noch 9374) és egy világos homokszerűt (Noch 09172). Az elképzelésem az volt, hogy a sín környékére a szürke kavicsot szórom és a töltés aljára még egy vékony csíkot a homokszerű barnás kavicsból. A kavics rögzítéséhez a sok helyen ajánlott hígított faragasztós csöpögtetős módszert használtam. Nem nagyon válogattam a ragasztók között, volt otthon egy felújításból maradt Palma ‘nút és csap’ ragasztóm, amit laminált padlókhoz kell használni. Azt használom mai napig, nekem bejött (mindig felöntöm a flakon tetejét vízzel így nem szárad be és mindig használatra kész). A sín mellé és a talpfák közé beszórtam a szürke kavicsot, a szürke kavics szélére pedig a világosat. Az íves vágánynak csak azt az oldalát kavicsoztam, be ahol a másik vágány is volt, mivel előre nem tudtam, hogy alakul a rakodó felőli oldal, illetve a vágány végét az ütköző környékét is szabadon hagytam. Lehet, hogy sokan megköveznek, de igazából nem foglalkoztam azzal, hogy milyen dőlésszögű lesz az ágyazat. Pár helyen utánanéztem, hogy milyen adatokkal bír egy ilyen töltés, de végül abban maradtam magammal, hogy nekem nem éri meg az a plussz macera, hogy teljesen megfeleljek egy valódi vasúti töltés kívánalmainak. Szemre élethűen próbáltam kialakítani a formát. Ecsettel eligazítottam a kavicsot és a vízzel hígított (nem foglalkoztam a víz/ragasztó arányokkal, csak úgy érzéssel csináltam, ha már nem volt túl sűrű, de még nem volt vízszerű, akkor jónak ítéltem) ragasztót injekcióból rácsöpögtettem a kavicsokra. Nem sajnáltam a ragasztót jó tocsogós lett (persze, azért nem állt az oldat sehol sem).  A kavics gyorsan magába szívja a folyadékot és eközben kicsit módosulhat az előre kialakított elosztás (pl. a talpfák közt a lecsepegtetett oldat néha pár pillanatra kis csepp formájában ott maradt és a kavicsok szétúszkáltak). Ezen még ilyenkor könnyen lehet segíteni és ecsettel hurkapálcikával és az ujjammal még módosítottam a kavics ágyazat formáját, javítottam a kialakult hibákat. Legalább egy napig hagytam száradni, de ennyi idő alatt mint a beton megkötött. Természetesen nem lehet hátradőlni, mert sajnos azért vannak olyan helyek, ahol a kavics nem ragad meg kellően. Ezért legalább egy porszívózásnak kell következnie. A porszívó felszívja azokat a helyeket, ahol nem fogott eléggé a ragasztó. Ezeket a hibás részeket könnyű javítani. Egy kis kavicsot kell szórni a kialakult lyukba és újra lehet csepegtetni.

A száradás után nemigen tetszett a világosabb kavics színe. A megnevezés alapján barna lenne, de számomra inkább halvány rózsaszín. A füvesítés első lépése után ez az érzés csak erősödött, ezért sok helyen inkább jól befüvesítettem utólag ezeket a területeket.  A füvesítést alapvetőleg a Noch 50200-as fűvel készítettem. Ez a Noch Grass-Master-hez is ajánlott. Sajnos nem rendelkezem ilyennel ezért csak kézzel végeztem az ‘ültetést’. A füvesítendő területet jól bekentem egy kicsit hígított faragasztóval majd kézzel rászórtam a füvet. Ezt egy nagyon híg ragasztóval átcsöpögtettem és ennek a tetejére is szórtam füvet, amit egy kicsi megnyomkodtam. Ezt is legalább egy napig hagytam száradni, majd itt is jött a porszívózás és az újabb fű szórás és ragasztás. Azt nem mondom, hogy tökéletes lett a végeredmény, de tűrhető, egy kicsit talán túlságosan is tömören összeragadt érzetet kel és nem annyira érződik a fűszálak sokasága. Több fórumon olvastam már fűszóró építését elektromos légycsapóból, amit mindenképpen ki szeretnék majd próbálni, mert a kézi szórástól van hova fejlődni. Ezeken a részeken a növényzet kialakításához használtam még kétfajta (egy sötétebb és egy világosabb) szivacsos apróra darált anyagot (gyártmányukat nem tudom, mert még gyerekkoromból maradtak). Ezekből készültek a bokrok és egyéb nagyobb tömegű aljzat növények. Ezenkívül Noch 95490-et is használtam, ami sárga színű virág szőnyeg. Elég jó anyag, ebből tépegettem kisebb-nagyobb darabokat és ugyancsak a faragasztóval ragasztottam a fűre. Piros festék segítségével készítettem ebből piros virágot is .

Remélem hamarosan betudom mutatni, hogy milyen épület és kiegészítők kerültek elkészítésre a diorama építése során. Addig is egy kis kedvcsináló: