A vasút Cranzahlból megy a cseh határ melletti Oberwiesenthalba. Cranzahl egy igen érdekes hely: keskeny nyomközű vasút a nagyvasúti állomással közös, valaha itt rakták át a kisvasútról az árukat a nagyvasútra. Maga az állomás kialakítása is megér pár szót Itt nem a nagyvasút dominál, hanem épp fordítva: egy igen nagy, két részre osztott kisvasúti állomás személy- és nagyvasúti átrakó részei közé van beékelve az alig négyvágányos nagyvasúti állomás. A peronokat aluljárók kötik össze az állomásépülettel. Érdekes látni, a múlt század elején épült, az aluljáró fölötti faépületeketet a peronok végénél, a keletnémet jelzőkkel, peronok mellé bejáró  Desiroval. Mintha az ember egy rosszul összerakott terepasztalt látna

Ami a németeknél becsülendő, ha valamire nincs szükségük, nem dobják egyből ki, nem vágják össze. Ezért érdemes az állomáson egy kicsit barangolni – meg lehet nézni a rollwageneket, a hóekeét, de még keskeny nyomközű PFT járművek is fellelhetőek az eldugott részeken.

Azonban annak ellenére, hogy a kisvasút 750mm nyomtávolságú, a lépték igencsak nagyvasúti. A szerelvények 9-12 kocsiból állnak, és hétszázas sorozatú gőzösök továbbítják őket. Ezek a mozdonyok a régi VII K-k felújított változatai – a legnagyobb teljesítményű 750mm-es gőzgépek. Lenyűgözőek.

A vonal Cranzahl után befut az erdőbe, és nagyrészt ott kanyarog. Igen erős emelkedők vannak a vasúton, a gőzmozdonynak fantasztikus hangja van a harminc ezrelékes emelkedőn, a kilenc kocsis vonattal.  Néha kijön a vasút az erdőből, egy-egy település kedvéért, ekkor az ember találkozhat a múlt vasúti emlékeivel: igen nagy keskeny nyomközű állomások vannak a vonalon, ami azt mutatja, hogy igen jelentős forgalmat szolgált ki anno a vasút. Van, ahol egy-egy rollwagen-en egy normálnyomközű kocsi van kiállítva, hogy megmutassák, milyen élet volt erre régen. Látványos.

Oberwiesenthal előtt a vonat egy kicsit kijön az erdőből, majd egy igen látványos viadukton keresztül fut be az állomásra. Itt található a vonalon a fűtőház, itt lakik a négy gőzös. A végállomáson a fordulóidőben benne van, hogy a gőzöst a végállomáson feltöltik, átnézik. Mivel a fűtőház az állomásól jól látható, érdemes megnézni a folyamatot. Érdekesség, nem mindenütt látni ilyesmit, mivel a fűtőház nem mindenütt van ilyen közel a peronokhoz.
Van egy egy L45H is a fűtőház mellett. Hogy működőképes-e, és hogy milyen célból van a vasúton nem tudom, bárhol kérdeztem, szokott-e vonatokat továbbítani, nem volt a válasz. Se kép, se videó, így azt gondolom, jövőbeli felhasználásra tartogatják.

Őszintén szólva csak egy oda-, és visszaútra volt időm a vasúton, meg egy kicsit bóklászni, bámészkodni a végállomásokon. Aki arra jár, és van egy fél-háromnegyed napja a vasutat felkeresni, az ne hagyja ki. A posthoz tartozó képeket a Flickr-en is meg lehet tekinteni.

A The Rain Forest Express névre hallgató kisvasutat a Watercare nevű vízmű társaság üzemelteti, ami kb. olyan mintha a Fővárosi Vízműveknek lenne egy kisvasútja. Az persze más kérdés, hogy nekik üzemszerűen is hasznos a vonat. A kisvasút Auckland nyugati részén, Waitekerében található, egész jól eldugva az erdőben. Eredetileg azért épült a vonal a 20. század elején, hogy a Felső Nihotopu Gát építéséhez szükséges anyagokat és a munkásokat szállítsa, miután pedig elkészült, a karbantartásra használják. A vízmű összekötötte a hasznost a kellemessel és megnyitotta a vonalat a nagyközönség előtt, azaz turistáknak, érdeklődőknek is lehetővé tette a bejárását. A cég egyébként 10 gátat üzemeltet.

Jacobson Depot állomás, a kisvasút kiindulóhelye. Mint annyi minden Aucklandben, ez is gépkocsival közelíthető csak meg, egészen jól benn van az erdőben.

Az állomás előtt egy mozdony van kiállítva, amely egy Orenstein & Koppel mozdony, 1906-ban, Berlinben épült. 5 tonnát nyom, 8-10 tonna tömeg vontatására tervezték, 610 mm-es nyomtávra. Maximális sebessége 15 km/h volt. Arra használták, hogy a gát építéséhez vigyenek vele anyagokat.

Az állomás falán néhány tabló segítségével lehet nyomon követni a gát építését.

Indulás előtt nem árt tájékozódni róla mi is vár ránk: 10 alagút, néhány híd és meg nem mondom mennyi kilométer utazás, mindenesetre nem túl sok. A szerelvény megengedett legnagyobb sebessége 17 km óránként, a teljes program (oda-vissza út a gátig több megszakítással) 2,5 óráig tartott.

Ha már a szerelvény, akkor megmutatom a vonatot, bár itt már a visszaérkezésünk után látható. A méretét jól mutatja a kép oldalán látható kettő turista, na ezért írtam feljebb, hogy KISvasút. A nyomtáv továbbra is 610 mm.

Egy kép a mozdony vezetőállásáról. Kipróbálhattam, elég vicces volt belenyomorgatnom magamat, nem egy túl kényelmes munkahely, viszont az alagutak mérete miatt muszáj volt ilyen kicsire venni. A képen jól látható a fix kapcsolat a mozdony és a kocsik között.

Így néz ki két kocsi. A bal oldali utasokat is szállít, ülésekkel van ellátva, a jobb oldali pedig csomagok szállítására van, ide raktunk be mi is egy babakocsit. A kis nyomtáv és az alacsony felépítés miatt meglehetősen érdekes benne elhelyezkedni, a párommal egymással szembe ülve a térdeink már csak egymás mellett fértek el. A vonat befogadóképessége egyébként 33 felnőtt és 12 gyerek, ami arány eltolódhat egészen 8 felnőtt és 51 gyerekig. Az alagutak miatt mindegyik kocsiban van lámpa, az utastájékoztatás miatt pedig hangszóró. A kocsik egyik fele nyitott, a másik fele viszont zárt, arrafelé sem kiszállni, sem kihajolni nem lehet. Az ajtók mint látható nem fixek, egyszerűen le kell akasztani az egyik felüket ahhoz, hogy be tudjunk szállni. Tegyük is meg és induljunk el!

A sínek mellett végig cső húzódik, ugyanis ez a vezeték még mindig használatban van, innen kapja Auckland a vizének 6%-át. Egy-két helyen válik csak el a vezeték útja a kisvasúttól, ott ahova az alagutba már nem fért el együtt a szerelvény és a vezeték. A vonat egyébként viszonylag hangos volt, az alagutakban pedig nagyon hangos. Többször is megálltunk kisebb időre, sok-sok érdekességet elmondtak mind az építkezéssel, mind a kisvasúttal, mind a környezettel kapcsolatban és nem ledarálós, unalmas idegenvezetős hangon, hanem érdekfeszítően. Kimondottan élveztem a tájékoztató szövegeket, amiket persze nem CD-ről nyomtak, hanem “élőben”.

Egy kép a másik oldal plexijén át, ilyen környezetben vitt minket a vonat.

Útközben találkoztunk felhagyott vágányokkal is.

Na meg hidakkal…

… és a fent említett alagúttal. Ide tényleg nehéz lett volna bepréselni a vonatot.

Az egyik legjobb rész az volt, amikor a Quinn viaduktjához értünk, ahol megállt a járat, ismét hallgattunk némi szöveget, majd azt, hogy nyugodtan ki lehet szállni és nézelődni. Egy darabig senki sem mozdult, aztán megtörtem a csendet és előrecaplattam egy viaduktos vonatfotó erejéig, hátha még bennmarad mindenki. Nyilván nem, amint meglátták, hogy van utas aki már a viadukton mászkál, mindenki kiszállt és nézelődött a 18 méter magasban ívelő hídról.

Képek ugyanonnan, a jobb oldali fotón jól látszik az ajtónyitási technika.

Viszonyításul egy kép, hogy lássátok mekkora alagútban fér el a vonat. Az egyik alagútban amúgy megálltunk pár percre amíg mindenki szeme hozzászokott a töksötéthez és a falon lévő “világító” gilisztákat bámultuk. Érdekes látnivaló volt, az biztos.

A gát alulról és a hozzá tartozó lépcső. A gát előtt volt egy megállóhely, ahol azok kiszállhattak a vonatból akik nem akartak felmászni rá lépcsőkön keresztül, hanem inkább kerülőúton közelítették volna meg gyalogosan a helyet. Mondanom sem kell, hogy mi továbbmentünk. A jobb oldali kép mutatja, hogy egészen meredek volt a lépcső, amin csak felfele lehetett menni, lefele tiltott volt a használata, így aztán visszafelé mindenki került.

Így néz ki a gát tetejéről a vonat utolsó kocsija. A kép kicsit megtévesztő, az ezelőtti állomásnál ugyanis deltázni lehet, ennek megfelelően ide tolt módban jött be a szerelvény.

A gát másik oldalán a sok-sok víz. Kissé sajnáltam, hogy nem télen, esős időben voltunk ott, olyankor szebb látványt nyújt ahogy a gát felső részéről zubog alá a víz, nem csak “vékonyan csordogál” alul.

Búcsúzóul még egy kép a pihenőhelyen álló mozdonyról. Kellemes kirándulás volt, megérte elmenni, bár a jegy ára kissé borsos: egy felnőttnek 25 új-zélandi dollár (jelenleg durván 4 300 forint),  a gyerekjegy 5-12 éves kor között 12 dollár. Alatta ingyen van, fölötte 20 dollár.

A PreBnitztalbahn az egyik leghíresebb DR-es (Deutshe ReichsBahn) múzeumvasút. A régi vasút helyén, egy teljesen újjáépített vasutat láthat, aki odatéved. Nem csak a pálya kifogástalan, hanem felújították az állomásépületeket, az állomások környékét, a kockaköves részeket, a rakodókat. Az állomások nem üresek, hanem igyekeznek megjeleníteni a hajdan volt életet: van ahol a szélső vágányokon szépen felújított tehervagonok várakoznak, de a rakodók mellé sok helyre állítottak görkocsikon (rollwagen) nagyvasúti teherkocsikat, hogy a látogató / utazó betekintést nyerhessen abba, hogyan ment anno a teherszállítás a vasúton. Egyszerűen, ha az ember elfeledi, hogy autóból szállt ki az előbb, és nem csörren meg a mobil a zsebében, és csak arra koncentrál, amit az állomáson lát, akkor minden további nélkül fejbevágja az a hangulat, ami hatvan-nyolcvan évvel ezelőtt jellemezhette a környéket.

EU-s pénzből építkeztek – igen, Németországban – és elég szép sikert értek el. Ahogy sikerült megértenem, a korábban elbontott pálya vissza lett építve, és a járműállomány a különféle helyeken megőrzött gépekből és kocsikból áll össze. Igen, arrafelé, ha leállt egy vasút, nem vágtak mindent össze automatikusan – valahogy másképp gondolkoznak. Igen komoly munka lehetett ez is, hiszen IV.K-k, VI.K, és modernebb gőzösök is járnak a pályán, tökéletes állapotban. Mostanra készült el a legkisebb gőzös, az 1k felújítása – igazi gyöngyszem lett. A vonalon közlekedő személykocsik rendkívül szépen , tiszták, látszik, hogy törődve van velük. Ami meglepő volt, hogy a kocsiszínben lehetett látni egy építés alatt álló személykocsit, ami nem felújítás alatt állt, hanem az eredeti tervek alapján újjáépítették. Fém alváz, keményfa felépítmény, furnér borítás ahol kell – minden klappolt. És látszott, hogy aki csinálja, rendesen akarja csinálni. Mondjuk, a rendesen akarja csinálni dolog az egész múzeumvasúton látszott. A rendesen akarja csinálni dologról… ez a kisvasút is a bevételekből él. Nem tudtam hova tenni, amikor a végállomáson az egyik gőzös körbejárás után a vonaton várakozott, és a masiniszta látva, hogy fotózok, elkezdte engedni, fújatni a gőzt. Egyik barátom, aki a hátam mögött állt, meg is jegyezte, hogy “pózol neked a mozdony”. Fotózgattam – csináltam jópár képet – majd intettem egy köszönömöt a masinisztának, aki visszaintett, és elzárta a gőzcsapokat. Lehet ez így is, a “nefotózzááááááhülyeállllat” ordítás helyett.

Jöjjön pár mozdonyfotó… Először az erre az alkalomra érkezett Aquarius C nevű mozdony. Ez a gép eredetileg egy hadi célokra épült mozdony, és egy másik kisvasúton szolgál, csak a parádé kedvéért hozták el ide. Látványos vonatával a két nap során rendíthetetlenül rótta a köröket. Nagyon szép állapotban van, és jellegéből adódóan igazi kuriózum. Szép kék festése van, és igencsak meg tudta rántani a szerelvényt.

Az I.K mostanra készült el. Nekem a legjobban az ez után kötött kocsik tetszettek a legjobban – mintha az ember valami száz évvel ezelőtti helyre csöppent volna. A kis háromtengelyes gőzös nem járt a vonal teljes hosszán, mert kímélték, így csak a felső részen mozgott. De akkor is gyönyörű.

Természetesen a legérdekesebb a IV.K. Lenyűgöző. Mintha az ember a kezében fogná az LGB katalógus egy darabját… de ezt nem lehet kézbe venni, csak max megtapogatni,csodálni. Magyar szemmel felfoghatatlan, hogy anno a szász kisvasutakon milyen gőzösök mozogtak, és mekkora vonatokat vittek. A mozdony az öt kocsit szinte meg sem érezte. Mondjuk ezt a vonatot inkább fotózni szerettem, mint utazni rajta… valahogy az I.K-hoz csatolt, legrégebbi kocsikban nagyobb élmény volt utazni.

A kisvasutat mindenkinek ajánlom, aki arra jár. Hatalmas élmény. Többször is végigutaztam az útvonalat, hihetetlen romatikája van. Csattogó gőzösök, olyan dolgok, amiket az ember csak a modellkatalógusokból ismerhet, és fel is ülhet rájuk.

Fotózni lerhetett mindent… nincs az a memóriakártya, amit az ember nem tudna telefényképezni. Csak utána legyen ideje az őszi színeket, és a lapos napsütés okozta fényeket valahogy kép formába ölteni. Mondjuk ezek, plusz a fekete, csillogó gőzösök feladják a fotósnak a leckét rendesen. Hiába no, tanulni, tanulni, tanulni….  Aki kinek ez nem elég, több képre kíváncsi, az klikkeljen ide, a Flickr-en lehet böngészgetni a fotókat.

Maga a kisvasúti üzem igen szép járműállománnyal büszkélkedhet. Három mk48-as, egy gőzös, és jópár Bax kocsi alkotja a járműparkot. Ami megdöbbentő, hogy tulajdonképpen a járművek fenntartására alig jut az üzemeltetőnek pénze, az egész vasútüzem azért van, mert néhány ember lelkesedésből, fáradtságot nem kímélve dolgozik azon, hogy legyen kiállítható mozdony és kocsi minden napra. Most ugyan nyert a vasút tulajdonosa némi pályázati pénzt akadálymentesítésre és pályafelújításra, de a járművek felújításáról álmodni sem mernek. Pedig az ötvenedik éveiket taposó dízelekre, és az egy nappal sem fiatalabb személyvagonokra ráférne a rendes gatyába rázás, de pár lelkes ember az össz erőforrás, ami erre fordítható.

A vonal régen jóval hosszabb volt, azonban mára a Hármashegyaljáig megy. Itt az erdő közepén van egy szabadidőközpont, ami értelmet ad az egész vonatozásnak. Az ember nem csak megy egy kört a vasúttal, hanem van lehetősége sétálni az erdőben, kirándulhat. Sokan választják hétvégi piknik úticéljából is a helyet, így a vasútnak van forgalma.  Évközben iskolás csoportok is utaznak a vonattal, szóval igény van rá. Remélhetően az igényeket a vasút még sokáig ki tudja szolgálni.

Node nem cséplem a szót, mert a lényeg a hangulatban van. Az pedig képeken keresztül lehet a legjobban átadni…

Hétvégén került megrendezésre a kisvasúti nap Balatonfenyvesen. A hazai kisvasutak közül azzal emelkedik ki ez az üzem, hogy talán az egyetlen olyan, amelyen megmaradt a hamisítatlan GV jelleg, és az ezzel járó hangulat. Én sajna nem tudtam rajta részt venni, de Kovalcsik Tamás küldött néhány nagyszerű képet az eseményről. Ami miatt különleges volt a mostani menet, hogy több vonat is közlekedett. Ezek közül a kiemelkedő esemény talán az Mk48 2003 vontatta három Bax kocsis vonat volt. Az Mk48-as ritkán közlekedik ezen a vasúton, igazi kuriózum. 

De nem szövegelek feleslegesen, inkább a képek következzenek.

Képek: Kovalcsik Tamás

Az előzetesbe a képeket igyekeztem úgy összeválogatni, hogy minél szélesebb rálátást biztosítson a piros vonatok sokszínűségére. Nem a legjobban sikerült képek ezek feltétlenül – maradjon meglepetés is az albumokhoz!

[nggallery id=59]

A dolog különlegessége, hogy nem újból a Gyermekvasút színeit kapta meg a jármű, hanem a régi gazdasági vasutaknál (GV) megszokott fekete-piros színezést. Különlegessége a mozdonynak, hogy az belső csapágyazású sorozatból való (eredetileg ilyen volt az első széria), amiből már igen kevés maradt csak fenn. Már csak a meglévő háromablakos kocsi mellé kellene még eyg-két példány, és lehetne igazi GV-s nosztalgiavonatot közlekedtetni a GyV-n.

Én személy szerint nagyon megörültem a hírnek, tervezem is, hogy felmegyek a Gyermekvasútra közelebbről meglesni a mozdonyt, hogy ihletet merítsek készülő C50-esemhez.

Képek: Vinis Viktor

Ahogy arról már hírt adtunk, lekerült a korábbi ÖBB-masinákról a logó, és most jelkép nélkül, az oldalfalon kis NÖVOG-felirattal közlekednek a járművek. Néhány Jaffa-kocsin még látszik valami, de a fotókat ez alig befolyásolja.

Messziről még lehet fotózni, a tájban a kis villanymozdonyok és a sisis vonalakat mutató, agresszív arcú motorvonat jól mutat. Sajnos azonban a munkanap és szombaton Laubenbachmühléig közlekedő betétjáratok mind a kis Bombardier dízelmotorvonatokból állnak, amik egy ilyen komoly vasútüzemen, ilyen léptékű tájban a fotós számára hasznavehetetlenek, hiába gazdaságosak kis méretüknél fogva. Persze, még ez is jobb, mintha buszok járnának helyettük, mint azt a NÖVOG korábban tervezte, ugyanis a vasút – egyébként igen tekintélyes – hivatás- és távolsági forgalmát teljesen föl akarta függeszteni, és csak a hétvégi kirándulóforgalomra (elsősorban az Ötscherbär emelt komfortfokozatú vonatra) koncentrálni.

Meglátjuk még, mit hoz a jövő – amíg az unalmas Stadler-vonatok meg nem érkeznek, mindenképp érdemes lehet ellátogatni a kisvasútra, de igazi fotózást leginkább kocsival közlekedve lehet csapni.

[nggallery id=58]

Vedlettem már ma? Sajnos igen!

Megkezdődött a vedlési szezon – ezzel az állattani hírrel folytatódik kisvasúti rosszhír-rovatunk az osztrák Máriacelli Kisvasútról.

A legutóbbi menetrendváltástól ugyanis számos Alsó-Ausztriai vasútvonal üzemeltetését a Szövetségi Vasúttól a tartományi vasútvállalat, a NÖVOG vette át. Ez sok esetben megszüntetést, vagy eseti kirándulóforgalmat jelent, de például az Ybbstalbahn 6 km-es szakaszán Waidhofen és Gstadt közözz busz gyakoriságú ráhordóközlekedést az ÖBB elővárosi vonalára.

1099 016-6 Ober Grafendorfnál

A Mariazellerbahn mellékvonala a halvány ígéretek ellenére megszűnt, de a Sankt Pölten és Laubenbachmühle közötti hivatásoforgalmat (még) nem szűntették meg. Megrendelték viszont a Stadlertől az RhB Allegra vonataira alapuló panorámamotorvonatokat, amelyek két év múlva átveszik a közel 100 éves villanymozdonyoktól és a kisegítő dízelgépektől, dízel- és villamos motorkocsiktól a forgalmat. Addig szerencsére úgy tűnik, nem festik át valami csiricsáré színre a régi járműveket, mint tették az Ybbstalbahn esetében, de mégis átalakul a hagyományos, ÖBB-Jaffa színezés. A 1099.04-ről ugyanis lekerült a “kéz kezet mos” ÖBB-Pflatsch, és hamarosan a többi is megszabadul ettől.

ÖBB 4090 sorozatú motorvonat a Pielach völgyében

Én nem vagyok oda a magánvasutakért, számomra ez hatalmas veszteség. Aki fotózni szeretne még régies gépeket, gyorsan tegye meg!

Ez a hír talán nem sokakat csigáz föl, a legtöbben talán nem is hallottak róla, a napi gőzmozdonyos közlekedést kedvelők számára azonban egyfajta mekka volt az alacsony hágón át a nehezen megközelíthető szénbányákat a vasúti törzshálózattal összekötő vasútvonal. Különösen érdekes, hogy – mint a legtöbb kínai kisvasúton – itt is a LÁEV gőzmozdonyához roppant módon hasonló, de kínai gyártmányú gőzmozdonyok közlekedtek.

Kínában üzemelt normál nyomtávú vasút is gőzmozdonnyal – a Ji-Tong vonalat 1995-ben nyitották meg, még kizárólag gőzüzemre, itt a QJ sorozatú gőzösöket 2005-ben cserélték dízelekre -, mégis, igazán népszerűek a kis erdei- és bányavasutak voltak. Ezek talán leghíresebbje volt a Hua Nan vasút. Immár a megépült utakon teherautók szállítják a szenet a normálnyomközű vasútállomásig.

A vonalról többet megtudni és képeket találni elsősorban a következő, angol nyelvű webhelyeken lehet:

• Beszámoló egy 2004-es útról
• Beszámoló vonalhálózattal
• Flickr képek
• railpictures.net képek
• További videók

Idén is bemutatásra kerül egy gépészeti újdonság is: a fórumra kiszivárgott információk szerint a tavaly még a Gyermekvasút Mk45-öseit idéző fényezésű C50-es a hagyományos, fekete-piros GV-színtervet kapja meg.

Bővebb információk: gyermekvasut.hu

Képek a tavalyi kisvasúti napról

Az időjárással szerencsénk volt, reggel ámbár csepergett az eső, délre ez eltűnt, és kicsit ki is sütött a nap. Készítettem jópár képet, következzen hát egy kis ízelítő a hétfői nap terméséből.

Végül meg kell említenem kedvenc vasútbarátaimat. Oké, hogy valaki nem fizet a különvonatért 2500 Ft-ot, mert máshol akar fotózni, és kocsival követi azt. De hogy azt a szerencsétlen autót úgy parkolja le, hogy a harminc, a különvonatot fizető utas, ne tudjon egy rendes átjárós fotót készíteni, az már a bunkóság teteje.

“Kedves Vasútfotós barátunk!

Egy igazi időutazásra invitálunk, ugyanis 2011. március 14-n egy olyan fotósvonatra várunk, amelyet egy C-50-es típúsú mozdony fog húzni. A különlegessége abban áll, hogy a királyréti vonalon több mint 30 éve nem továbbított menetrend szerinti vonatot ez a mozdonytípus. Feledhetetlen együttállásokat kínálunk, mind a kisvasút, mind a nagyvasút vonataival, és olyan fotóhelyeket, amelyeket máskor nehezebben lehetne megközelíteni. Az indulási idopontot úgy időzítettük, hogy a távolabbi országrészekből sem legyen gond megközelíteni Kismarost.

Az utazás során, kérjük tartsd be kollégáink utasításait, akik jelezni fogják a fotómegállás helyszíneit és az indulásokat.
A program 11.45-től regisztrációval kezd?dik, majd Flirt típusú motorvonattal fotózható együtt a c50-es vontatta szerelvény. A fotósvonat egy vonali fotós megállás után Királyrétre közlekedik, ahol a Királyréti Hajtánypálya felújított járm?veit lehet kipróbálni. Visszaúton igazi csemege vár Paphegyen, ahol a Tóbi nevű motorvonattal, Mk48-as mozdonnyal, és a kisvasút Morgó nevű gozösével lehet készíteni együttállós képet. Útközben Kismaros felé több helyen lesz fotómegállás, Morgó állomáson pedig az Öreg Morgó Étteremben az éhes gyomrokat finom pizzával lehet kezelni. Kismarosra 17.15-re érünk vissza, ahol még a szerelvényt együtt lehet fotózni a 70-es vasútvonal vonataival (Szili+BMX összeállítás is lesz), egészen 18.15-ig.
A jegyeket előre kell megrendelni február 28-tól, legkés?bb 2011. március 13-án 17.00-ig. Lehet?ségek: online a www.kisvasut-kiralyret.hu internetes oldalon, szombat-vasárnap telefonon a kisvasút menetjegy pénztárában: 06 27 375 076 (9 és 17 óra között), illetve 8 és 16 óra között: 06 20 9514912.
A Retró Fotósvonat jegyárai:
Teljes árú jegy (tartalmazza az utazást a fotósvonaton, és egy 32 cm-es pizzát): 3.500 Ft.
Kedvezményes árú jegy (diák-nyugdíjas-vasúti arcképessel rendelkezoknek, 32 cm-es pizzával):
3.000 Ft.
Figyelem! A vonat legalább 30 utas jelentkezése esetén indul el!”

A Királyréti Erdei Vasút honlapjáról

Kedvcsinálónak álljanak itt egy tavalyi fotóvonatozás képei:

Továbbiak a benbe.hu-n.

A Budapestről érkező Railjet expresszvonat percnyi pontossággal tett le Alsó-Ausztria székhelyének a közelmúltban felújított főpályaudvarán. A peron túloldalán egy Kienberg-Gamingba készülődő motorkocsi várakozott az utolsók egyikeként. A Bécs - Salzburg fővonalból Pöchlarnnál kiágazó mellékvonal utolsó 10 kilométeres szakaszán, Scheibbs és Kienberg-Gaming között ugyanis 2010. december 12-étől nincs vasúti személyforgalom?

St. Pölten főpályaudvarát, mint fentebb említettem, a múlt években teljesen átépítették, ám ezzel sajnos elvesztette egyediségét. Jónéhány alkalommal jártam már itt - az egyszerű átszállástól az állomási nyílt napig különböző apropókból - és több, ma már megismételhetetlen felvételt őrzök gyűjteményemben. Most semmi különlegességet nem láttam, így meg kell elégednem az éppen pihengető állomási tolatómozdony lefotózásával.

A városnézéssel a tervezettnél korábban végezve ismét a pályaudvaron vagyok, zsebemben az Ober Grafendorfba szóló vonatjeggyel. Éppen benn áll a Kirchberge közlekedő szerelvény, így egyértelmű a döntés: annak ellenére, hogy a későbbi vonattal terveztem utazásomat, beszállok az egyik apró kocsiba. A kocsisor elején a 1099 001-es pályaszámú villamos mozdony áll, ránézésre bizony nem gondolnánk, hogy matuzsálemi korú, már száz esztendős!

A szomszédos vágányra közben berobog egy Traisen felől érkező motorvonat. Három 5047-es motorkocsiból van összeállítva, ezek vélhetően több vonalról indultak útnak és az elágazóállomásokon kapcsolták őket össze egy szerelvénnyé. A menetrend nem sok fordulóidőt adott neki: öt perc múlva már indult is visszafelé. Közben mi is nekilódultunk, s rövid szakaszon, St. Pölten Alpenbahnhofig párhuzamosan, szinte versenyezve haladtunk vele.

Még indulás előtt, itthon keresgéltem az interneten, lesz-e valami különmenet az utolsó üzemnapon, de semmit nem találtam. Az a tény nem volt nagyon meglepő, hogy több vasútfotós is utazott a kirchbergi vonattal, mégis kellemes meglepetésként ért, amikor Ober Grafendorfban megpillantottam az indulásra kész nosztalgiavonatot, az élen az Mh6-os gőzmozdonnyal. Bizony, jó ötlet volt a korábbi vonattal kijönni!

10 percem volt kimenni a már “jól bejáratott” fotóhelyre - az elmúlt másfél évtized alatt kereken kétszer voltam itt! - az elágazó mellékvonal mellé, hogy lekaphassam a Mankból érkező személyvonatot. A sínpár nagy ívű kettős S-kanyarral távolodik el a mariazelli vonaltól, innen a kisvasút közkeletű neve is: “Krumpe” (görbe). Azon nem csodálkoztam, hogy az 5090 014-es motorkocsiból kiállított vonat az utolsó üzemnapon zsúfolásig tele volt.

A motorkocsi beérkezése után hamarosan indult a különvonat Mankba. Az íves, hosszan belátható pályaszakasz kiváló fotóhelynek tűnt, tele is volt osztrák vasútrajongókkal. Az időjárás azonban nem állt mellénk, hiszen az erős északnyugati szél pontosan ránk irányította a gőzmozdony füstjét. Okosabb lett volna, mint páran tették, a sínpár túloldalán emelkedő domboldalt választani, de változtatni már nem volt lehetőségem.

A következő vonatig rendelkezésre álló időt az állomás túlsó végén elhelyezkedő fűtőház felkeresésére fordítottam. A létesítményt már nem teljesen az eredeti rendeltetése szerint használják, mivel elsősorban az “Mh6″ egyesület muzeális értékű mozdonyait tárolják benne. Ezeket csak az ablakon át tudtam megnézni, ám az épület melletti vágányokon néhány jármű álldogál, köztük egy roncs állapotú, U-sorozatú gőzös és ez a kis dízelgép.

Hamarosan befutott a St. Pölten - Mariazell személyvonat. A hegyi szakaszon igen nagy hó lehet, bizonyára emiatt szerelték a 1099-es orrára a méretes hóekét. A szerelvény mellett átszállókra várakozó manki személyvonat fotózása azonban elmaradt, mivel azt a gőzvontatású különvonat miatt le kellett mondani. Helyette vonatpótló autóbusz indult - kissé előrehozva a vonal másnapi megszüntetését - amely a kép jobb oldalán piroslik.

Sort kerítettem egy rövid városnézésre is, ami hamar megvolt, lévén az aprócska központ mindössze pár percnyire az állomástól. A visszautazáshoz a helyből induló betétjáratot választottam, amely a várakozásoknak megfelelően egy 5090-es volt, természetesen kalauz nélküli “üzemmódban”. A képen az indulásra várakozó motorkocsi mellett az állomási karácsonyfa látható, elképzeltem alárakva a “Krumpe” megszüntetését előíró határozatot?

Útközben Schwadorf állomáson vonatkeresztezés volt, meg kellett várnunk a Laubenbachmühlébe közlekedő személyvonatot. Ezt annak ellenére, hogy végig felsővezeték alatt halad, dízelmotorkocsiból állították ki, bizonyára a kevés utasra való tekintettel. A felvételen alig látszik, de visszapillantó tükrére valaki gyászszalagot erősített; ez volt az egyetlen látható jele annak, hogy a vasúton éppen valami szomorú történés van folyamatban.

St. Pölten Alpenbahnhof állomáson szálltam le a vonatról, ahonnan - mivel volt még időm bőven - gyalog sétáltam be a főpályaudvarra. A tartományi székhely második számú pályaudvarán tér el Bécsújhely felé a normál nyomközű mellékvonal és itt található a Mariazell-vasút járműtelepe is. Ez utóbbi tény miatt reménykedtem holmi járműparádéban, azonban valamennyi mozdony és motorkocsi hátul, fotózhatatlan helyen bujkált.

St. Pölten nagyvasúti vontatási telepén nagyszámú jármű tartózkodott, melyek elsősorban az itt kiágazó mellékvonalak kiszolgálását végzik. Egy különleges megjelenésű mozdony, mégpedig a 2143 010-es, melyet az oldalán látható feliratok tanúsága szerint pályaépítések anyagvonatainak továbbítására használnak. Érdekes rajta a “hu”-ra végződő webcím, főként annak tudatában, hogy a gép - a pályaszáma szerint - osztrák tulajdonú.

Ha már a Mariazelli vasútnál voltam, szükségét éreztem annak, hogy legalább egy alagutas felvételt készítsek. Szerencsére a főpályaudvar közelében is van egy alagút, még ha nem is magashegységi környezetben; rajta keresztül jut át a keskeny sínpár a nagyvasúti mellékvonal alatt. A Laubenbachmühléből érkező vonat azonban csalódást okozott, hiszen nem “igazi” vonat, hanem ismét egy 5090-es motorkocsi érkezett.

Lassan leszállt a sötétség, ami számomra az aznapi vonatfotózás végét jelentette. Még hátravolt az esti, adventi díszbe öltözött városközpont megtekintése, majd egy finom vacsora az állomással szemközti önkiszolgálóban. Aztán már nincs más hátra, mint előre, azaz indulás haza! Reményeim szerint nem ez volt az utolsó St. Pölteni látogatásom, csak legközelebb ne ilyen szomorú apropóból érkezzek?